VÉDJÜK MEG TRIANONT A SZÉLSŐJOBBOLDALI HORDÁKTÓL!

Az I. világháborút lezáró un. Trianoni Békeszerződés évfordulóján a vixos bajszú, keresztény úriemberré álcázott ex-sztalinista magyar parlamenti házelnöktől kezdve, a Wittner Mária nyomdokaiban kullogó wc-s nénikig bezárólag mindenki felhasználta az alkalmat, hogy a centenárium kapcsán leárulózzon, vagy csak lepocskondiázzon mindenkit, aki nem ért vele egyet abban, hogy ki és mi a nemzet, de legfőképp nem legfőbb óhaja, hogy négy tenger partjait mossa ismét az egész ország – mert más munka most nincs. De tiszta vizet kéne már önteni a pohárba, az ágyútöltelék képzősöket is fel kellene végre világosítani róla hogy mi történt, és miért is őrjöng a revizionista náci diktatúra.

Hogyan alakult ki a mai magyar határ?

A történet nagyon régen, a 955. évi augsburgi csatánál kezdődik, ami nem annyira volt csata mint inkább tőrbe csalása és megölése az akkori három legfontosabb magyar méltóságnak. 

Nevezetesen Taksony hatalmi vágya állt a háttérben, amihez a hittérítő római papok közvetítésével megnyerte Otto Német -Római császárt. Megállapodott vele, hogy Otto tőrbe csalja és megöli a Turul nem béli Fajsz fia Surt a trónörököst, a szintén Turul nem béli Bulcsút, az európai hatalmasságok megalázóját, a magyar hadak urát, és a szintén Turul nem béli Lehel vezért, mert utóbbiak a hatalomban akkor is legyőzhetetlen riválisai lettek volna, ha Fajsz királyt a teljes családjával együtt megöli.

Cserébe Taksony a magyarok nyugati rabló hadjáratainak beszüntetését és hűségesküt ajánlott az uralkodó háznak.

A terv működött, mert mint tudjuk csak egy leánykérő menet vonult fel Augsburgba – díszes ruhákban, szinte fegyvertelenül.
A vezérek és kíséretük Lech mezei lemészárlása után Taksony nyomban megtámadta Fajsz táborát, és minden népével együtt megölte a törvényes magyar uralkodót. Majd ugyan ez várt Bulcsú és Lehel táboraira is, mert Taksony igyekezett minden magyar vezért és vezér aspiránst megölni. 

A mészárlás után Taksonyt a törzsi tanács a szokások szerint vezérnek – fejedelemnek – választotta. Közvetlenül ezután az alkuhoz híven hűséget esküdött Ottonak, felvette a katolikus vallást, és megtámadta több alkalommal is az Ottoval rivalizáló Bizáncot. 

Ez a németeknek tett eskü - és a véres családirtás - végig kíséri az egész Árpád ház uralmának történetét, és azon túl is meghatározóvá vált a magyar, és a Kárpát medencében élő más népek számára.

De a mészárlásnak nem lett vége. Kiderült hogy a hatalom törvényes örököseit Taksonynak nem sikerült mind megölnie, ezért ettől fogva ő is, és minden ivadéka tűzzel vassal irtotta a Turul családot.

A tervszerű családirtást Vajk (I. István) is folytatta, de mikor egyetlen fia meghalt, és rájött hogy ez azt is jelenti, hogy nem az ő vérei lesznek az ország királyai, felhagyott vele. Papjai tanácsára unokaöcsét Vazult már „csak” megvakíttatta, fiait pedig száműzte Kijevbe. 

Aztán az országát felajánlotta a Vatikánnak, a maradék népét Szűz Mária oltalmába ajánlotta és – félig megőrülve borzalmas tetteitől - meghalt. 

A pápa parancsára Gellért - a velencei nemesből lett magyar püspök – I. István unokaöccsét, a szintén velencei származású Orseoló Pétert ültette a magyar trónra. 

Orseoló Péter bevezette a német jogot, és Vajk lándzsáját – az ország feletti birtoklás jelképét – átadta a Római pápának mint a „föld jogos tulajdonosának”. Az épp hogy megalapított magyar királyság földjének tulajdonjoga ezzel minimum kétségessé vált.

Mindeközben – a mai délvidék területén - kialakult a déli ducatus, (Aradi ducatus) ami Fajsz és Bulcsú örököseinek – a törvényes trónörökösök - uralma alatt állt, és autonóm területként működött. Megtehette, mert katonailag – és gazdaságilag - magasan felette állt a cseh és német zsoldosokból álló sereggel biztosított, állandóan hadakozó és ingatag magyar királyságnak.

A ducatus korona kérelemmel fordult Rómához, mondván, hogy annak ura, és azt saját kardjával hódította meg, népe őt ismeri el törvényes urának. Vagyis a mai dél-vidék nem volt a korábban magyar királyságként ismert terület része!

Orseolót végül a kijevi száműzetésből hazatérő I. András kun hadserege elűzte a magyar trónról, és ismét az Árpád ház hatalmába került a magyar királyság – amit Róma csak a saját tulajdonából adott hűbér birtoknak tartott.

Ám ezzel a Taksony ivadékok közt bevett szokásként terjedő családirtás új lendületet vett, és több évszázados családias öldöklés kezdődött a hatalomért. (amit utóbb szentté avatások sorával jutalmazott Róma)

1063-ban, a királyságért folytatott véres családi háborúk egyik lezárásaképp IV. Henrik Német császár hadaival támogatottan Salamon került a trónra. 

Azonban Salamont a királyi haderő – a hatalmát jelentő német zsoldosok – megosztásával az unokaöccse Géza 1075-ben elűzte a trónról, és királlyá koronáztatta magát. Mivel azonban a pápa ennek szentesítését ahhoz kötötte, hogy ismerje el a tulajdonjogát az ország területe felett, 1077-ben kénytelen volt tárgyalásokat kezdeni Salamonnal a királyságról.

Ezen a tárgyaláson – ahol a Német császárság, és Róma is képviseltette magát a tulajdonosi érdekei védelmében – először került pontos meghatározásra, és írásba foglalásra a magyar királyság földrajzi területe, ami szinte teljesen azonos a mai, a Magyar Köztársaság határai között lévő területtel. Ezen a területen engedték a magyar királyságot létezni a telek valódi tulajdonosai.

A Magyar Királyság és elmúlása.

A királyság területe - birodalmi engedéllyel - később tovább fejlődött. 1091-ben I. László lerohanta és elfoglalta Horvátországot, utat nyitván a Földközi tengerhez. Majd Vak Béla 1131-ben csellel összehívta az Aradi ducatus Turul nem béli főembereit, és mindenkit megöletett, aki nem viselt egyházi méltóságot is. A túlélőket megfosztotta vagyonától, és a ducatus birtokait a hűbéresei – a gyilkosok – közt osztotta szét, így integrálva azt a Taksonyi királyságba.

Különböző családi kapcsolatok és viszályok eredményeképp a királyság főleg a XIII. században észak, és kelet felé is terjeszkedett, csatákat vívott a határain túli területekért, erőszakkal annektálta azokat, azonban ezeket a hódításokat a nyugati uralkodó házak a XIV. század végéig – az Anjouk uralmáig - nem ismerték el, lévén hogy sértette az 1077-es Pozsonyi béke során a nagyhatalmaktól kapott működési engedély feltételeit. 

1269 őszén V. István hogy a megnövekedett ország nyugati határait a támadó cseh és német hadak ellen védeni tudja, az Anjoukkal szövetkezett úgy, hogy fiát és lányát az Anjou családba házasította be. A szerződés szerint e házasságok leszármazottai az ország földjének törvényes és jogos örökösei lettek.

Mivel V. István első szülött fia, majd az őt követő III. András örökösök nélkül hunytak el, a Turul nem béli Taksony család férfi ága 1301-ben (névleg) kihalt. Mivel ekkor az apai ágon Fajsz családjából származó, Turul nem béli Imre Nagyváradi püspök nem jelentkezett a trónra lépésért, az Árpád házat kihaltnak nyilvánították, és életbe lépett V. István és az Anjouk szerződése, ami az ország – akkor még egy és oszthatatlan!!!! - földjét az Anjouk tulajdonába adta. A magyar királyság földrajzilag nem, de mint „magyar” tulajdon, az I. István arról való lemondása után, ezáltal másodszor is megszűnt létezni!

A királyság földje visszaszállt az eredeti tulajdonosokra.

Az 1301, és 1920 közt eltelt időben, a néhai magyar uralkodók földje ismét az idegen uralkodóházak háboritatlan tulajdona lett. Az itt élő főnemesek – épp úgy, ahogy az Árpád háziak alatt - csak birtokosai de nem tulajdonosai voltak a földnek, ami felett helyileg uralkodtak. 

A földet ettől fogva a Habsburg (európai) uralkodóház tartotta a hatalmában, és földejeivel, vizeivel, váraival és településeivel együtt a családi tulajdonában, ami miatt gyakorlatilag a Habsburgok már III. András halálától királyválasztó erő voltak a magyar királyi cím tekintetében. Az Anjouk pl. be sem tehették volna a lábukat erre a földre, ha Habsburg Adalbert ezt hathatósan nem támogatja (III. András özvegy felesége uralkodhatott volna tovább). Még a nagy Mátyás király is kénytelen volt apjául fogadni III. (Habsburg) Frigyest, hogy a hatalmát megtarthassa, de Ulászló sem volt független a Habsburg háztól. 

Az I. világháború és a Trianoni béke.

Az I. világháborúba több lázadás, és két sikertelen függetlenségi háború után is a Habsburg uralkodó család tulajdonában álló gyarmatként léptünk be. 
A „királyságunk” hadüzenete csak formalitás volt. Ahogy a "vesztességünk" is csak merő formalitás volt attól függetlenül is, hogy óriási véráldozatot hozott a Kárpát medencében élő összes nép az urai családi vagyonának és a hanyatlóban lévő nagyhatalmi státuszának megvédéséért. 
A valóságban a ma élő magyar nép elődei  - mint a társadalom - jogi értelemben csak résztvevői voltak a háborúnak, de a háborúban csak és kizárólag a Habsburg ház vesztett!!

A háborút követő békeszerződés kidolgozói ezért a magyar királyságot a fenti történelmi okok miatt csak a Habsburg vagyon egy részének, földrajzi helymeghatározójának, és nem egy független, és tárgyalóképes államnak tekintették. Hogy később az legyen, - később a Habsburgoktól függetlenül működhessen - meg kellett találni az eredeti formáját meghatározó iratokat. 

Ezek között Salamon és Géza 1077-es béketárgyalásainak iratai, de V. István Anjoukkal kötött szerződései is biztos támpontot adtak a terület meghatározására, mert ezek a szerződések a Trianoni békeszerződés aláírásáig érvényesek, és a nemzetközi jogban elismertek voltak. Azokban az iratokban volt és van meghatározva a jelenlegi magyar határ!

Ennek okán, azt tekintve, hogy 1301 és a békeszerződés időpontja közt független magyar állam nem létezett, valamint hogy a békeszerződésben foglalt határ az 1077-es magyar királyok által, a német birodalom, és Róma által is elismert határok leírásával megegyezik, senki nem állíthatja, hogy a Trianoni béke „elvett” volna az addig nem is létező önálló országtól bármilyen földterületet! 

A szerződés kidolgozói ugyan is csak a Habsburg háztól vettek el gyarmati birtokokat, és adták azt vissza a területen élő népek tulajdonába, és rendelkezésébe. Vagyis semmi nem történt azon kívül, hogy helyreállították az ezer évvel ezelőtti magyar királyságot, annak eredeti, érvényes nemzetközi szerződésbe foglalt határaival együtt.

A szélsőjobboldaliak a békével szemben állnak.

A mai szélsőjobboldal önmaga mérhetetlen tudatlansága, és a társadalmi tájékozatlanság felhasználásával igyekszik olyan hangulatot kelteni, ami a Trianoni békeszerződést a „nyugati hatalmak országrablása”-ként állítja be. A tények azonban azt mutatják, hogy csak a hangulatkeltő szélsőjobbot támogató felső osztály hatalmi mámora, a végtelenül mohó szerzési vágya, és a hatalmi gigantomániája nyilvánul meg minden a békeszerződést támadó „országsirató” nyilatkozatukban. De minden ennek nevében állított kopjafában, "nagy Magyarország"-os poszterben és bármely más, tárgyi vagy szellemi alkotásban is.

A szélsőjobb minden buta és tudatlan harsogásával szemben, valójában köszönetet érdemelnek a szerződést kimunkáló tudósok, hogy egy gyáva és a jelek szerint önállóságra, fejlődésre, a szabadságra, és békére teljesen képtelen népnek saját, független hazát teremtettek.

Én azért is köszönöm nekik a békét, a független Magyar Államot, Árpád népének ezeréves álmának megvalósítását!