Én szerintem.

Tavaly novemberben jelent meg Magyarországon Patrick J. Deneen professor „A LIBERALIZMUS KUDARCA” c. könyve, ami a címénél fogva is botrányt sejtetett. Azonban a magyar olvasók túlnyomó többsége vakon hívő liberális, aki a kezébe sem hajlandó venni egy ilyen című munkát, nem hogy még fizessen is érte a könyves standon. Talán a könyvnek a fenti okból következő gyér olvasottsága miatt maradt el a botrány, és ezért szárnyal a liberális parlamenti ellenzék népszerűsége. Pedig ha egymillió magyar olvasta volna ezt a kristály tiszta logikával megírt, alapvetően tudományos értékű könyvet, talán sokakban tudatosulna, hogy a mai liberális csoportok harca nem a társadalom, és az államiság, hanem a csoportok vezetőinek túléléséről szól – ahogy azt egy másik kiváló tudós, P. C. Roberts is kifejtette már. Hogy ez így legyen, hogy esély se legyen a közös ügyekbe való beleszólásra, a politikai jogok tényleges gyakorlására, s ez által a politikai közélet liberális bandák kisszerű harcává zülljön le a

Egy Május elsejei felvonulás részlete Linzben. A Magyar Munkáskamara a Magyarországi Szakszervezeti Tanács 1901. évi II. Kongresszusa határozata alapján létesült, és általános szakszervezeti feladatok mellett (munkaközvetítés, segélyezés, jogi képviselet, stb.) a szakszervezetek közötti koordináló, valamint a szakszervezetek és az állam közötti közvetítő feladatokat látott el. (Szakszervezeti Parlament) Az 1920-as évekre a mai nyugat-európai Munkáskamarákhoz hasonlóan működött, nem csak a munkaerőbázis védelmét, hanem a közvetítő szerepét is ellátta a szakszervezet és a politika között. A szervezet elismerése és fenntartása része volt a Bethlen–Peyer-paktumnak is, ami az eladdig jogfosztottan élő lakosságnak a szabad szervezkedési jog mellett a szabad és titkos választás jogát is létrehozta.  Annak ellenére, hogy a Munkáskamara jelentősen javította a munkavállalók helyzetét, és a szociáldemokraták befolyását is növelte a szakszervezetekben, a II. világháború után az 1944-