TÖRTÉNET AZ ISZTAMBULI SZERZŐDÉS VALÓSÁGÁRÓL.

Kép: Boris Vallejo 

Az Isztambuli Egyezmény ratifikációja körüli heves viták margójára írom ezt a napokban történt esetről szóló bejegyzést. A történetet az élet írta, egy olyan EU tagállamban, ahol a családon belüli erőszak elleni fellépésnek már a magyar nőjogi szervezetek által is követelt, az Isztambuli Egyezmény által előírt rendszernek megfelelő formába öntötten működő, önálló törvényi és intézményi rendszere van.

Gusztáv - nevezzük így a történet áldozatát – öt éve, élete alkonyán, 65 évesen, egy szál ruhában, pénz nélkül érkezett Ausztriába. Miután magyarországi élete alatt nem sikerült állandó, vidéki feketemunkásként egzisztenciát, ebből fakadóan - illetve emellett - szolgálati időt teremtenie, az „adható” (már nem kötelező!!) orbanisztáni nyugdíjat sem kaphatta meg. Magára hagyták, az éhen halást azonban nem tartotta opciónak. 

Gusztáv tehát koldusként érkezett, azonban szívósan küzdött idős kora ellenére is. Egy év alatt – gyakorlatilag a semmiből - munkahelye, lakása, egzisztenciája lett. Így 66 éves korára elérte azt, amit orbanisztán soha nem nyújtott neki: létbiztonságot.

Történt volt, hogy Gusztáv „jó soráról” értesült a felnőtt fia is, aki a vidéki, munkanélküli fiatal férfiak kilátástalan életét élte Magyarországon. Gusztáv jó apa volt, ezért magához hívta a fiát, és ketten éldegéltek tovább. Gusztáv nem csak szállást, és ételt adott, de munkahelyet is szerzett a fiának, hogy az majd önálló életet kezdhessen. Azonban a fiú nem örökölte az apja takarékosságát és szerénységét, így a fizetései hónapról hónapra pár nap alatt köddé váltak. Az önálló élete elkezdésének esélyei is.

Az idő ostora azonban folyton pattog, és a fiú egy napon nagyon magányos lett. Ezt enyhítendően talált is magának egy élettársat orbanisztában, akit gyorsan kiköltöztetett Ausztriába, s ettől fogva már hárman laktak a szoba konyhában.

Gusztáv amúgy nem nézte jó szemmel a lányt, aki még soha semmit nem dolgozott, és nem is akart ilyesmivel fáradozni, viszont drogra és alkoholra természetesen igényt tartott. A személyisége egyéb jegyei is zavarták, hisz nem volt még tapasztalata a tiszteletre való zsigeri képtelenséggel, sem a genetikai hátterű személyiség torzulásos devianciával, amit újfent emnacipáltságnak neveznek.

Ám ez nem minden. Gusztáv gyakorlatilag már két felnőtt embert tartott el a 67 évesen végzett munkájából, amiért hálából a „majd nem menye” „vén gecinek” hívta a füle hallatára is, és gyakran uszítgatta a fiút, hogy szerezzen az apjától pénzt mert az nekik is kell. (a fiú fizetését már ketten verték el, szinte fénysebességgel)

Gusztávnak lassan betelt a pohár. Egy napon közölte a párral, hogy nem támogatja őket tovább. Kérte hogy költözzenek el. Tudta, hogy a fiának egy vasa sincs, ezért felajánlotta hogy megveszi a lánynak a vonat jegyet magyarországi otthonáig, a fia maradhat két hónapig míg összegyűjt annyi pénzt, hogy egy lakást vegyen ki magának, ahol majd élhetnek kettesben – ő nem áll a boldogságuk útjába.

Persze a fiataloknak nem tetszett a felvetés, ezért szó szót követett, majd parázs veszekedésbe torkollott a vita, aminek végén mindketten feldúltan elrohantak.

Talán két óra is eltelt már, mikor Gusztáv megnyugodva ült a konyhácskája asztalánál, és a lefekvés előtti kuglófját majszolgatta. Akkor dörömböltek a bejárati ajtón, és valaki ordítozni kezdett: Polizei! Polizei! 

Gusztáv agyában leperegtek a gondolatok. Vajon minden parkolási és gyorshajtási bírságot befizetett? (Ezek úgy hullanak Ausztriában az autósok nyakába mint a nyári zápor: váratlanul és érthetetlenül.) De nyugodtan nyitotta ki az ajtót, mert tudta hogy mindent kifizetett, sőt az is eszébe jutott, hogy az azt igazoló csekkeket hol tartja. Más elszámolni valója neki a rendőrséggel nem volt.

Az ajtót csak résnyire nyitotta ki, amikor azt kívülről roppant erővel benyomták, és hat álarcos kommandós zúdult be rajta. Szó szerint a földre taposták, aztán valaki ráugrott, kicsavarta a kezét, és már kattant is rajta a bilincs. A többiek fegyvert szegezve maguk elé, átvizsgálták a lakás minden zugát mintha a kis lakásban terroristák bujkálhatnának. (Azok ennél sokkal jobb körülmények között laknak, hála az őket az EU területére betelepítő orbánnak)

Végül felráncigálták Gusztávot a földről, és egy szál ruhában kituszkolták a lakásból, ki az utcára, be egy rabszállítóba. Az egyik kommandós magához vette Gusztáv útlevelét, és lakáskulcsát, és a kuglóf mellől a kést, amivel vacsorázott.

Azonnal a börtönbe szállították, ahol belökték kéz és lábbilincsben egy vas konténerbe, ami a járvány miatt a „karantén” megnevezést viselte a börtön területén. Ott töltötte az egész éjszakát, nem törődött vele senki sem, de még a bilincset se volt hajlandó levenni róla senki. 

Másnap délután került bíró elé négy marcona kommandós kíséretében. Ott a tolmács tudatta vele, hogy a fia és a „majdnem menye” családon belüli erőszak, és életveszélyes fenyegetés miatt tettek ellene feljelentést. Gusztáv csak ámult és bámult.

A bíró felolvasta neki a „Erőszak elleni Védelmi Központ” nevű szervezet indítványára, egy másik bíró által hozott peren kívüli végzést, ami a fia és menyével szembeni távolságtartásra, és a lakása elhagyására kötelezte. Csupán a Központ „bemondása” alapján, amit egy síró emancipált nő – a fiú szerelme – fecsegésére alapoztak! A női sírás viszont nekik épp elég ahhoz hogy bárkit eltiporjanak a törvény erejével.

Aztán Gusztávot különösebb teketória nélkül előzetes letartóztatásba helyezték.

Elébb 40 napot töltött vidám betörők, rablók, dílerek és fegyverkereskedők között, míg az első tárgylásra sor került. A bíró felolvasta neki a letartóztatása után kilenc nappal(!!), a fia és a párja által megtett feljelentést, amiben azt állították hogy rettegnek tőle, mert goromba és mogorva ember, aki őket többször életveszélyesen megfenyegette „egy késsel”. Pszichiátriai kezelésre szorulnak mindketten az átélt traumák miatt, ezért kérik hogy legalább hat hónapig ne engedjék ki a börtönből, míg egy új lakást találnak maguknak. Sőt fizettessenek kártérítést is Gusztávval, mert hát a felépülésük sok pénzbe is kerül.

Ám a feljelentők nem jöttek el a tárgyalásra, sértett hiányában pedig még az emancipáció talaján álló jogrendben sem lehet tárgyalást tartani. Ezért a per lefolytatását a feljelentők újbóli idézése mellett a bíró elnapolta. Újabb huszonhat nap börtön következett – a letartóztatás a tárgyalás befejezéséig szólt – amit Gusztáv már alig bírt elviselni, hiszen még a védekezését se hallgatta meg senki.

A huszonhetedik napon végül folytatódott a tárgyalás, ahol Gusztáv kifejthette hogy egy szó se igaz a feljelentésből, nem bántott, nem fenyegetett senkit, csak meg akarta szakítani a fiával és annak párjával az életközösséget, amit azok zokon vettek. Azok meg így hálálják meg hogy befogadta és eltartotta őket mintha gyermekek volnának.

Hirtelen mindenkinek profánul felmerült fontos kérdései lettek volna a sértettekhez, de azok ismét nem jelentek meg. Olyan kérdések pl. hogy a fiú és párja miért költözött össze ezzel a goromba és agresszív emberrel egy kicsi lakásba – egy szobába!! - ahol a minimális távolságot sem tudták egymással tartani. Meg az, hogy hogy képzelte a fiú hogy eltartatja magát és élete társát a majd hetven éves apjával, miközben saját fizetése is volt. Meg az, hogy mi volt a probléma azzal, hogy a fiú gyűjtsön pár hónapig saját lakásra, és csak aztán költözzön össze a párjával? 

Ám ezek a kérdések örökre megválaszolatlanok maradtak, mert a sértettek életszerűtlen – vélhetően a hivatásos nővédők által kreált – tartalmú feljelentése, és távolmaradása miatt Gusztávot minden vád alól fel kellett menteni. Hatvanhat nap után szabadon és bűntelenül, büntetlenül távozhatott.

Azonban ha azt hiszi valaki hogy ez egy happy end, akkor roppantul téved! A nővédők által hozatott peren kívüli határozat az otthona elhagyásával kapcsolatban hatályban maradt. Bár azt a per végén a bírónak helyben hagyni vagy hatálytalanítani kellett volna, az valamiért nem került be a periratok aktáiba, ezért szóba se kerülhetett a tárgyaláson. Hogy a nővédők EU tipikus rosszindulata, vagy szakmai tudatlansága miatt nem volt ott, azt nem tisztem eldönteni.

Viszont Gusztávot a munkahelyéről is kidobták közben, ami azért tragédia, mert a létfenntartásának alapvető forrását ez a munka jelentette. Igaz nem tudna dolgozni sem, mert a nővédők hajléktalanná is tették. Nem mehet be a saját lakásába attól függetlenül sem, hogy a bíróság felmentette az erőszakellenes központ által menedzselt hamis vádak alól!

Gondolhatnád hogy Gusztáv bérelhet egy másik lakást – de itt jön a csavar. Amíg Gusztávot a fia és síró „majd nem menye” feljelentése miatt előzetesben tartották, a Gusztávnak és a letartóztatásáért az Osztrák Államnak hálás gyerekek egyszerűen ellopták – a saját bankszámlájukra utalták - Gusztáv bankszámlájáról az összes megtakarított pénzét! Majd Gusztáv más értékeivel együtt egyszerűen eltűntek. Ez volt az oka a pertől való távolmaradásuknak is - a rendőrség szerint már nincsenek is az országban.

Gusztáv ma ismét egy fillér nélkül járja az utcákat – mert ismét hajléktalanná vált 2020 május végén, - de ezúttal egy szociális államban, ahol nem olyan szokványos az ilyesmi mint orbanisztánban! 70 évesen!!

Nos, írhatnék tanúságképp nagyon "bölcseket", hogy ne fogadj be senkit, - főleg nőt ne – meg hogy ha bajban vagy fogadj ügyvédet, mert a kirendeltek itt is „hivatalból” kutyaütők. Meg hogy Európa elesett, a jog megtört a szélső-liberális nőtanácsok idióta szellemi nyomása alatt. 

De csak annyit írok még, hogy Magyarországon az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának elutasítása miatt mindez szerencsére nem történhet meg. Még nem. 

Mert az nyilvánvaló, hogy ez az egyezmény azon túl, hogy jogi, hatalmi státuszt, és munkahelyeket teremt a kiépítendő rendszerben a liberális nőtanácsok harcosainak,  de borzalmas fegyvert is ad minden nő kezébe: bemondásra tehetnek vele tönkre bárkit bárhol és bármikor, ha az férfinak született! Kontroll nélkül!! Ez pedig elfogadhatatlan. Volt már épp elég áldozat!