EGY KIS TÖRTÉNELEM 1956-ról.

Van amikor sokan nem tudjuk hogy mit ünneplünk össznépileg, ami legtöbbször a vallási ünnepekkel szokott megesni. Így vagyunk ezzel a rendszerváltás után bevezetett október 23-i ünneppel is, amiről sokan nem tudják, hogy az amellett hogy a Köztársaság 1989 október 23.-ai kikiáltásának ünnepe, az 1956 október 23.-án kitört szocialista forradalom ünnepe is.

A Köztársaság kikiáltása, amit egy Szűrös Mátyás nevű öregedő MSZMP potentát követett el önhatalmúan, - saját magát egy hirtelen ötlettől vezérelten felhatalmazva erre, - valójában nem másnak állít emléket, mint a társadalmi balgaságnak, ami bárkit felhatalmaz bármire, ha az elég messianisztikus dolgokat mond vagy vél mondani a csodaváró tömegnek. Ezzel együtt nincs vele semmi baj, a Nemzetgyűlés által Alkotmányban rögzített Köztársaságnak még úgy sem volt ünnepe, a minden féle más mellett ezt ugyan miért ne ünnepelhetnénk?

Azonban van egy másik mementoja is a napnak, nevezetesen az 1956 október 23-án kezdődött szocialista forradalom, ami „mondanivalóját” nem kicsit nevetséges módon keresik évről évre a különféle jobb és szélsőjobboldali szónokok. Talán nem is a valódi magyar csoda az, ha nem találják – mert nem baloldaliak – hiszen számukra semmit se mondanak a jelszavak és követelések, amiket a MEFESZ és a DISZ (KISZ elődje) a forradalom előestéjén pontokba szedett.

Mint minden forradalomnak, ennek is vannak hősei és mártírjai. Ahhoz hogy ezek szerepét, tetteik irányát és jelentőségét megismerhessük és megérthessük, ahhoz feltétlenül ismernünk kell a forradalomhoz vezető események sorát, s azok tartalmát is. Azonban ezeket az eseményeket az évtizedekig agyon hallgató korábbi pártállam olyan végletesen összekuszálta, hogy ma már se szeri se száma azoknak a téveszméknek amik az eseményeket körbefonják a képzeletünkben.

Mivel hibás dolog egy eseményt és annak szereplőit a történése időpontjából kiemelni és a mai viszonyok szerint értékelni, mindenképp meg kell említeni a következőket.

1956 októberében, alig 11 évvel a második világégés befejeződése után, a magyar gazdaság óriási problémákkal küzdött, ami rettenetes nyomás alatt tartotta a hétköznapokat. Egyrészt hatalmas erőforrásokat emésztett el a háború utáni újjáépítés, és az ipartelepítés. Másrészt hatalmas háborús kártérítés fizetésére köteleztek minket, amit a Horthy banda hóhérainak háborús gaztettei miatt kellett megfizetnünk a Szovjetuniónak. Ez a két hatalmas gazdasági teher rányomta a bélyegét a közellátásra – nem is beszélve a kisbirtokosok rendszeres manipulációiról, amit a nagy haszon reményében az élelmiszer termelés és elosztás szabotálása terén fejtettek ki.

Az átlag ember egzisztenciális bizonytalanságot érzett tehát a nem túl színvonalas ellátás miatt, és a munkahelye miatt is, hiszen még nem szokta meg, hogy állandó – nyolc órás – munkája van, ahol nem kell rettegnie a munkahelyi vezetőtől vagy a gyár tulajdonostól sem, mint ahogy az a Horthy érában teljesen megszokott volt.

A lakosság ösztönös félelmeit fokozta, hogy az ország szélső baloldali vezető elitje szinte hetente árulózta és börtönözte be egymást, hogy másnap hősként üdvözölje az ártatlanul meghurcolt párt és állami vezetőket. Ez a vezetői alkalmatlanság a fiatal munkás-paraszt hatalom rövid időn belüli bukását vetítette előre, ami csak tovább gerjesztette a társadalmi félelmet attól, hogy a szovjet hadsereg által az ölébe pottyantott önrendelkezési jogot elveszíti. Ezért az átlag emberekben ott égett a változás, a stabil és jobb életkörülmények iránti vágy..

A változást azonban nem volt egyszerű végrehajtani. A politikai megoldást a liberális parlamenti demokrácia szabályai akadályozták (mert az volt!!!) ami szerint képviselőt a pártok állíthattak. Csak hogy egy párt létezett – így csak egyetlen párt képviselőjére lehetett szavazni. Ráadásul a képviselő még csak visszahívható se volt, legalábbis a választópolgárok nem hívhatták vissza.

Ezt a feszültséget érzékelte a DISZ (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség – a KISZ elődje) egyetemi tagszervezete a MEFESZ, amikor október 16.-án a szegedi tagok a szervezetből való kilépés mellett döntöttek, és a DISZ-től független politizálás mellett határoztak. Ennek a kilépésnek azonban nem valamiféle belső szervezeti feszültség volt a mozgatórugója- csak az elégedetlenség, a DISZ kiüresedett, komprádor tevékenysége miatt.

Ezt tükrözi a függetlenné vált szervezet un. „16 pontja” is, ami túlnyomórészt szociális követeléseket tartalmazott, amit a munkásállam többé kevésbé vagy csak részben teljesített. Voltak politikai követelések is, amik részben homályos, részben teljesíthető, részben máig meg nem valósult követelések voltak.

Ilyen homályos követelés volt „az elmúlt időszak bűneiért” való felelősség megállapítása. Hiszen semmiféle konkrét meghatározást nem tartalmazott arra a követelés, hogy milyen területen és mit tart bűnnek a követelés megfogalmazója.

Megvalósítható volt azonban Nagy Imre és Lukács György – mint rendes kommunisták – beválasztása a központi vezetésbe.

Máig megvalósítatlan volt azonban a szabad és demokratikus választási rendszer iránti követelés, lévén hogy a teljesen szabad képviselő jelölés a liberális választási modellt ásta volna alá – aminek fenntartása minden épeszű hatalomnak alapvető érdeke.

A szegedi MEFESZ követeléseihez csatlakoztak más egyetemek szervezetei is, ami a DISZ központi vezetését kényszerpályára vitte. Ezen új platform nyomása alatt döntött végül úgy 1956 október 22-én, hogy másnap – 23-án – a budapesti Bem szobornál tart demonstrációt a követelések érvényre juttatásáért. Vagyis a DISZ és a MEFESZ egyazon cél érdekében vonult utcára október 23-án.

Mindezekből teljesen világosan kitűnik, hogy a mai napság is sugalltakkal ellentétben szó sem volt rendszerellenes demonstrációról – épp hogy annak az ésszerű kiigazítására tett követelésbe foglalt javaslatot a MEFESZ s a DISZ! A Bem szobornál tartott tüntetés után a Magyar Rádiónál történt esemény, ami fegyveres konfliktusba fordította a folyamatot, gyakorlatilag egy sztálinizmus ellenes szocialista forradalom, és nem a jobb és szélsőjobboldal lázadása volt.

A budapesti október 23.-a a társadalomban vegyes megítélésre talált. A lakosság túlnyomóan nagy többsége pánikba esett, hogy visszatérnek a mágnások, a pökhendi és gazdag nagypolgárok, s velük újra a myomor, s a szenvedések földjévé válik az ország. Ezért villám sebesen alakultak országszerte a Munkástanácsok a gyárakban, szövetkezetekben, amik sietve tudatták a világgal a jövőre vonatkozó, eléggé határozott elképzeléseiket:: „Gyárat, földet vissza nem adunk!”

Ennek hatására már másnap, október 24.-én Nagy Imre lett a magyar kormányfő, és kisgazda- kommunista- szociáldemokrata kormánykoalíció vette át az irányítást. Az új kormánynak esze ágában sem volt a hirtelen feltűnő - pénzszagot érző - reakciósoknak bármit is engedni, hiszen mögötte állt a több milliós magyar munkásság.

Ki lehetett mondani: győzött a szocialista forradalom a sztálinizmus felett, mert a követelések teljesítésének zálogát jelentő fontos pont – Nagy Imre megválasztása – teljesült. Visszatérhetett volna a normális rend, a békés alkotó munkás hétköznapok egymást követő sora, – de nem így történt.

Október 23-án este a tüntetők a Magyar Rádió Bródy sándor utcai épületéhez menve követelték, hogy olvassák be a 16 pontos követelésüket. Erre a rádió vezetése nem volt hajlandóak, ami felpaprikázta a nagy számban ott lévő fiatalokat. Estére már válogatott szidalmakat és fenyegetéseket ordítoztak mind a rádió vezetőire, mind a rádiót védő egy szakasznyi Államvédelmis katonára. Igy történt, hogy este 21 órakor az államvédelmisek parancsnoka – Fehér József őrnagy – utasítására a tömegbe lőttek. Az ÁVO-sok a félelemtől olyan pánikban voltak, hogy a rend helyreállítására a helyszínre érkező rendőr alakulatba is sortüketek lőttek, amire a rendőrök – több sebesülttel – visszavonultak

Időközben a tüntetők ostromlókká változtak, mert időközben fegyverekhez jutottak.Végül október 24. reggel nyolc órára elfoglalták a rádiót, aminek befejezéséül az épületet védő államvédelmis tisztet és több sorkatonát kivégeztek.

A győztes, felfegyverzett tömeg egyre csak dagadt, több és több fegyvert szereztek és osztottak szét egymás között.Végül a győztes és diadalittas ostromlók vidéki tagjai teherautókat szereztek, és azokkal indultak haza a szélrózsa minden irányába, hogy a szükebb pátriájukban a Rákosi és Gerő korszak felelőseit „megbüntessék”.

A budapesti egyetemistákhoz verődött fiatalok egy része azonban nem hazament, hanem - miközben épp Nagy Imre beiktatási procedúrája zajlott a parlamentben, - randalírozásba kezdett. Fegyvertelen civileket támadtak meg és raboltak ki a forradalom nevében, de rendőrök, rendőrőrsök is áldozatul estek a tombolásnak. A börtönök megnyíltak, a köztörvényes bűnözők szabadlábra kerültek - sokan csatlakoztak a fegyveresekhez. Sokan ma sem értik, hogy ezek a felkelők már nem a DISZ vagy a MEFESZ tagjai, és tüntetői voltak, hanem a külvárosi kocsmák ismert züllött arcai, (pl Mész Jánios, Wittner Mária) akik fegyverrel a kezükben hatalmat éreztek az emberek felett. A szétrajzó fegyveres bandákhoz számtalan hajdani nyilas hóhér is csatlakozott.

Országszerte lincselések kezdődtek ahová megérkezett a budapesti „forradalom lángja”. A lincseléseket azonban jellemzően ugyan az a züllött társadalmi réteg hajtotta végre mint a fővárosban. A történetírás szerint a korbéli sajtó bestiálisan megölt civilek, katonák, rendőrök tucatjairól adott hírt. Azok az öreg kommunista munkások, szakszervezetisek, akiket „csak” súlyosan megvertek nem is kerültek be az újságokba, mert noha az is köztörvényes gaztett volt mind, az újságírók a többi borzalomhoz képest bagatellnek ítélték az esetüket.

Az egyik legborzalmasabb mészárlás Mosonmagyaróvárott, október 26-án történt amikor a határőr laktanyát akarta elfoglalni egy nagyobb létszámú csoport, hogy fegyvert szerezzen. A határőrség azonban tüzet nyitott az egyébként csak zászló rudakkal felszerelt tömegre, aminek számosan estek halálos áldozatává. Soha nem került szóba azóta sem, hogy előző nap egy határőrtisztet lincseltek meg a városka lakói brutális kegyetlenséggel a város egyik terén. Ahogy az sem hogy a hajdani nyilasokból szervezett forradalmi erők nem védték meg a fegyvert végül letevő határőröket, a forradalmárok bestiális kegyetlenséggel ölték meg őket, ami a náci haláltáborok őreinek brutalitását idézte.

A fővárosban a fegyveres bandák a Corvin -közbe tették a főhadiszállásukat, majd innen kiindulva létesítettek továbbiakat pl Vajdahunyad utca, Széna tér, stb. A Corvin köz egyik sajátossága volt, hogy ott jó szándékú kommunista munkások is előfordultak, de ezen felül kiskorú gyerekek is csatlakoztak a fegyveresekhez, akiket az akkor még alvezérként tevékenykedő Pongrátz Gergely fel is egyverzett, és később, - hogy magát, a menekülését fedezze - a tankok ellen is bevetett. A Corvin közi banda végül megtámadta a Killián laktanyát aminek mind a támadó mind a védő oldalon sok halálos áldozata volt, ám ezzel hírnevet szerzett magának a lázadók között.

A DISZ és a MEFESZ ekkor már távol tartotta magát a fegyveres eseményektől. Bizottságokat alakítottak, ahol reggeltől estig és estétől reggelig magasröptű politikai viták zajlottak a forradalomról, a jövőről, de nincs adat arra vonatkozóan, hogy a rádió előtt kirobbant erőszak tanulságairól egyetlen mondatot ejtett volna bárki is. Az értelmiség akkor is mint mindig hajlamos volt átlépni a zűrzavaron amit ő maga okozott.

Október 27-én Nagy Imre miniszterelnök a parlamentben fogadta a Munkástanácsok képviselőit, akik a randalírozók megfékezését, a rend helyreállítását, és az élet normalizálását kérték az új kormánytól, és együttműködésükről biztosították a koalíciós kormányt. A vérengzéseknek azonban nem akart vége szakadni. A Nagy Imre kormány egyszerűen nem volt ura a helyzetnek. A rendőrség szétszaladt, a hadsereg tisztjei sok esetben a randalírozó bandákba vegyülve maguk is rabolni és fosztogatni kezdtek. Nem volt erő a kormány kezében ami a rendet helyreállíthatta volna.

Az utolsó csepp a pohárban az október 30.-i köztársaság-téri vérengzés (háborús bűntett) volt, amit Mész János és „Nemzetőr” bandája követett el a nyíltan náci elveket valló Pongrátz parancsára. A borzalmas vérengzésnél csak az volt a megdöbbentőbb, hogy a gyilkosságok után egy két órával Pongrátz Gergely Corvin közi bandavezér kiadta az un „”Fővezérségi Nyilatkozatot” amelyben nem csak minden nemzetőrök főparancsnokának hirdette meg magát, de gyakorlatilag hadat üzent a fennálló Alkotmánynak, a Nagy Imre kormánynak, és a társadalmi rendnek.

A Nagy Imre kománynak nem volt már hatalma ezt megakadályozni vagy a lázadókat szétverni. Sőt. A háborúsra váltott helyzetben – aminek már a világon semmi köze nem volt a győztes szocialista forradalomhoz – az október 25.-én alakult kormány válságba került, aminek főként a tehetetlensége volt az oka.

November 3.-án ezért Nagy Imre új kormányt alakított, amibe Maléter Pál – a Killián laktanya Pongrátzékkal időközben lepaktált parancsnoka – is részt vett honvédelmi miniszterei státuszban.

Az új kormány első rendelkezései közt szerepelt, hogy a magukat „Nemzetőrnek” nevező utcai rablókat és gyilkosokat a kormány a saját reguláris haderejébe sorolta be, a náci Pongrátzot, és Mészt – a Köztársaság téri mészárlás fő bűnöseit - tetteik elismeréséül alezredessé léptette elő. Ezzel a kormány gyakorlatilag adoptálta azok összes, köztörvényes, és emberiség ellen elkövetett bűntettét is, mintha csak közönséges náci rezsim volna. Nagy Imre a „rendcsinálást” ezekre a bűnözőkre, revansista nyilasokra támaszkodva képzelte véghez vinni, ami a közelgő újnyilas katonai junta eljövetelét vetítette előre.

Ezzel az aktussal, és a kinyilvánított iránnyal a Nagy Imre kormány végleg elszakadt az alkotmányos társadalmi rendszertől, és a népuralom elvétől.

Ám nem mindenki értett ezzel egyet a kormányban. A Nagy Imre, és néhány kormánytag által felvett jellegzetesen fasisztoid irányzat, törvényes jogot és lehetőséget biztosított az Elnöki Tanács és a kormány tagjainak a külső segítség igénybevételére. Ezért és így került sor arra, hogy Kádár János államminiszter, és Marosán György, az Elnöki Tanács tagja a kialakult helyzet miatt a Varsói Szerződés alapokmányára hivatkozva segítséget kért a Szovjetuniótól a fegyveres nácik, és a politikailag nem motivált fegyveres bűnöző hordák leszerelésére, a törvényes rend helyreállítására.

Ezért a Szovjet hadsereg 1956 november 4.-én elsöprő erővel megtámadta és lerohanta a bűnöző bandákat. Minden későbbi híreszteléssel szemben a magyar Honvédségnek parancsa volt hogy ne vegyenek fel semmilyen harcot a szovjetekkel. Vagyis szó sem volt honvédő háborúról sem. Ám mivel a hadseregben sok volt a II. világháborút Horthy katonaként megjárt tiszt (mint pl Maléter is) előfordult hogy azok személyes indíttatásból a harc felvételére utasították a beosztottaikat. Nem volt esélyük. A szovjet hadsereg gyakorlatilag elfoglalta a laktanyákat, majd egyszerűen haza zavarta a sorkatonákat, a szembe szegülő tiszteket pedig fogságba ejtette.

Másnap elindult az ország újjá szervezése, ami után és amiért kilenc év mulva beköszöntött Magyarország történelmi aranykora, és a világ leggazdagabb 20%-ába lépett az állam.

A ma hatalmon lévő jobb, - és szélsőjobboldali politikai osztály az 1956 októberi forradalmat a sajátjának tekinti és hirdeti. Noha az eseményekből világosan kiderül, hogy az csak egy két napig tartott, és semmi köze nem volt hozzá az akkor még lapító elődeiknek. Ez nem zavarja őket abban sem, hogy Mész János féle bűnözőket háborús bűnösöket kiáltsanak ki mártírnak. Sőt. Abszurd módon ma őket ünnepeltetik az egész társadalommal.

Így két üzenet van 1956 októbernek. Az egyik a jobbnak, szélsőjobbnak szól: álljatok bosszút minden baloldalin, minden zsidón, cigányon és szakszervezetisen, amiért nem szerezhettük meg a hatalmat pedig nagyon akartuk!

A másik a baloldalnak üzen: A bűnösöket meg kell büntetni, a közéletet meg kell tisztítani a hazugságoktól, ehhez egy szabad, és tiszta választásokkal működő jóléti társadalmat akarunk.

Az üzenetet mindmáig csak a jobboldal kapta meg!