Az eredeti és a kicserélt szocáldemokrácia. Baloldaliak téveszméi ellen!

Ezt a jegyzetet sajnos nem én írtam - nem vagyok ilyen képzett és művelt szakmailag - de szerintem mindenkinek ismernie kell a benne foglaltakat!  

Dr. Kulcsár Péter:

Az Eredeti és a kicserélt szociáldemokrácia

Jegyzet.

A rendszerváltással a szovjet hátterű egypártrendszer s annak lenini ideológiája megbukott: az űrt több eszmének kellett kitölteni egy közjogi formájú, tartalmilag nem tisztázott demokrácia keretében.
Eszmék és pártmozgalmak pedig három idősíkból jöhettek, továbbá hazai és külső - azaz nyugati – térből. Lehettek az 1945-ös és 56-os, vagyis a világháború utáni demokratikus többpártrendszer eszméi, a 20. század utolsó negyedétől uralkodó szélső-kapitalizmus irányzatai, mint thatcherista, libertariánus-anarchista, globalista; a neoliberalizmus változatai, vagy az 1945 előtti rendi-vallási katonai viszonyok kultuszai.

Marginálisan más irányzatok is lehettek - de időn és téren kívüli eszmék, mozgalmak nincsenek. 1989-ben már Amerikában, Angliában és Németországban, a számunkra legbefolyásosabb hatalmaknál a globális tőke által teljesen megszállt, piachívő konzervatív és liberális pártok kormányoztak. Az angol és német szociáldemokrata pártok vezető posztjait is hasonló erők szerezték meg. Az erősebb kört ezért nálunk is viszonylag új politikai csoportok jelentették, melyekkel ezek az adott nyugati erők kapcsolatban voltak és szimpatizáltak, akiket jól ismertek.

A Nyugaton történt fordulat, a korlát nélküli tőke hatalomátvétele is viszonylag új volt, a 70-es években történt. Olaj, kamat és hitel-csapdákkal rendítették meg a háború utáni demokratikus jóléti államokat, pontosabban a szociális állam és a magánpiac vegyes gazdaságát. Nálunk a nyugatiakkal már jó ideje kapcsolatban lévő piacpárti reformkommunisták és a liberalizmus modern válfaját tanuló ellenzékiek lettek a partnereik.

Új erőnek tűnt a tisztázatlan körvonalú nemzeti konzervatív csoportosulás is, mely a nyugati emigrációban ugyancsak aktív kapcsolattal rendelkezett. Mindezekből alakult ki az új politikai elit, a máig parlamenti befolyású elit-pártok.

A nyugati kézikönyvek, tanulmányok nem véletlenül „új demokráciáknak" nevezték a szovjet táborból felszabadult országokat, melyeknek "tanulniuk kell", de nem a régi demokráciát, hanem a legújabb totál-kapitalizmust. Az elnevezés jelezte, hogy ezen országok, így a miénk, korábbi demokrata hagyományaival nem kívánnak számolni. Vagy azért, mert a döntéshozók már nem is tudtak róluk, vagy, mert valamiben zavarnák őket. Ma már látható, hogy a tőke-vezérelt nyugati politikát ezekben az évtizedekben velünk mint perifériával kapcsolatban a privatizálás, a teljes körű piacszerzés, a magas hitel-kamatok érdekelték, valamint a minél gyengébb munkavállalói érdekképviselet.

Minden más - demokrácia, pluralizmus - csak másodsorban. Kéthly Anna emigrációs írásaiban erre figyelmeztetett, előre látta.

Történelmi demokraták és mások  

Két szociáldemokrácia, plusz harmadik 

4.Kicserélt értékek

A történelmileg kivívott értékek, azok tartalma és időszerűsége az 1980-as évektől ostrom alatt vannak. A szociáldemokrata név alatt a blairista forrásokban, itthon is, az alapértékek és célok csaknem teljes körű kicserélésével, illetve egyes fogalmak tartalmának megváltoztatásával találkozunk. Mégpedig többnyire ellentétesre, a neoliberális-újkapitalista ideológia értékeire, céljaira. ()

A csere kis fáradsággal elemenként felismerhető, egymással összevetve megcáfolható.

A prioritások felcserélésével már a klasszikus szociáldemokraták és a kritikai gazdaságtan a 19. századtól vitában álltak. Lassalle, Blanc, majd Polányi, Galbraith vagy Lafontaine rámutattak, hogy a gazdasági liberalizmus érték-prioritásai aktuális csoportérdekeket szolgálnak,  bár sokan hisznek bennük. Kezdettől a tőkefelhalmozást, magánprofit növelését, mai formájában a teljes privatizálást, liberalizálást, szociális lebontást célozzák. Még konkrétabban az áremelés, díjemelés, elbocsátás, profitátvonulás szabadságát. Ezzel az is bizonyítható, mégis időszerűek ellensúlyozásukra az elavultnak mondott „öreg" szociáldemokrácia értékei.

Az értékek, melyeket könyvemben is mint valóban szociáldemokrata eredetűeket említek: a társadalmi igazságosság, a szociális biztonság, létbiztonság. Továbbá a valóban garantálható, megvédhető jogegyenlőség, demokrácia. Ezek részei célok és eszközeik is egyben: az állam által segített minél teljesebb foglalkoztatás, az általa garantált társadalombiztosítás, a közbiztonság, szakszervezet, a hozzáférhető közszolgáltatások, progresszív adózás, a hozzáférhető igazságszolgáltatás, a kis jövedelműeknek is elérhető parlamenti képviselet és sajtó. Rendszerképe a mai privatizálást és az egykori túlállamosítást is ellensúlyozó vegyes - magán és közületi - tulajdoni rendszer, a szükséges mértékű állami beavatkozás mellett működő piacgazdaság. ("szociális piacgazdaság") Módszere a szolgai „alkalmazkodás" helyett a partnerség, kompromisszum, az életkörülményeket javító, vagy legalább védő, s nem rontó reform.

Hasonlítsuk össze ezt a neoliberális és a neo-szociáldemokrata irány képviselői által a médiában, oktatásban, programokban terjesztett értékekkel. Érdekes módon ezek egymáshoz képest szinte azonosak, az eredeti szocdem elvektől viszont jelentősen különbözőek. Ritka, vagy hiányzik közülük a szociális igazság, teljesen hiányzik a szociális, vagy bármilyen biztonság. Ez már önmagában eldönti, hogy a száz- százötven éves eszmétől nagyon különböző világnézetről van szó. Fő értékeik, illetve céljaik a verseny, öngondoskodás, piac, magántulajdon, változtatás, kockázat, modernség, haszon, alkalmazkodás.

Egy részüket demokrata, szociáldemokrata világnézetek is hasznosnak tartják, de csak eszközként, feltételek közt szabályozva, második sorban. Ezek első helyen, fő értékként hangsúlyozva azonban, mint a szociáldemokrata klasszikusok már a 19. századtól leleplezték, károsak lehetnek: a társadalomban a bizonytalanságot, a nagy különbségek fenntartását, a közszolgálatok lebontását, privát tulajdonát szolgálják. Ha pedig ezeket még szociáldemokrata alapértékeknek is állítják be, akkor valódi értékeinek kiszorítását is.

A kiszorító cserék mellett gyakori a fogalmak értelmezésében történő csúsztatás. A szabadság, szolidaritás, reform, haladás olyan értékek és fogalmak, melyeket a szociáldemokraták és más demokraták is vallanak. Már jó ideje nincs azonban a gazdasági és hatalmi elittel közös értelmezésük, s kérdés, mennyire volt valaha is?

A reform és a haladás a mai „főáramú" irodalomban további privatizálást, a szociális intézmények és a közszolgáltatások lebontását, a lakossági megszorításokkal történő kiadáscsökkentést, a szabályozások felszámolását jelentik. Vagyis szinte teljes ellentétét eredeti értelmüknek. Reformok irányulhatnak a meglévő szociális intézmények korrigálására, javítására is, de a napjainkban világszerte sulykolt „reformok" voltaképpen visszalépések, kijavításuk helyett a vívmányok haszontalansága, elvetése mellett érvelnek.

A szolidaritást ügyesen szűkítik az úgynevezett rászorultsági elvre, ami jól hangzik, és úgy, mintha szocdem érték volna. Pedig sosem volt az! A demokraták, szociáldemokraták sem a leggazdagabbaknak akarnak persze kedvezményeket adni. A szociálpolitikát azonban mindig szélesebben értelmezték, mint a teljes nyomorba süllyesztést megváró, legalulra irányuló segélyezést. Ez mindig a szélső-liberálisok elve volt. Ezzel ügyesen, a kis jövedelmű családoktól, a még nem teljesen leszakadt leszakadóktól vonják meg a lehetőségeket; szociálpolitikát csak a legalsó 5-10 százaléknak szánnak. Bokros Lajos például a fejenként 20 ezer forintot keresőket már „módosaknak” nyilvánította, kiknek nincs szükségük gyesre, családi pótlékra.

A szabadság és az emberi jogok kifordított értelmezéséről is tanulmányokat lehetne írni. A gazdasági szabadság, a szabad verseny totális értelmezéséből valójában kartellek, monopóliumok születtek. Munkanélküliség, nyargaló árak. A dogmatikus liberalizmus jogfilozófiája pedig intézményes tehetetlenségre vezetett a régi és új terroreszmékkel, elterjedésükkel és erőszak-tetteikkel szemben.

A szociáldemokrácia nem véletlenül állt a második világháború alatt és után nehezen létrejött ENSZ-beli emberi jogértelmezés mellé. A nemzetközi okmányokban még a társadalmat, a kisembert védő emberi jogokat azonban egyenként kicserélték vagy újra értelmezték. így dogma lett például kizárólag az állami erőszak korlátozását hirdetni, a magánerőszak korlátozását lebecsülve. A tájékoztatás, kritika, felelősség helyett a jogsértők, visszaélők „jó hírnevének", titkainak, adatainak védelme, vagy a népirtó eszmék, rágalmak terjesztésének szabadsága.

5. Két tűz között

Az eddigiekből is látható volt, hogy hiányos lenne, ha az irányzatok kifordítását, kicserélését vagy összemosását csak a szocdem körül keresnénk. A rendszerváltás utáni új liberális erő elfedte vagy elnyelte a nemesebb, államépítő reformliberalizmus hagyományát, eltüntette az igazságosságra érzékenyebb szociálliberalizmust. Legtévesebben a radikális demokratát sajátította ki. Az ugyanis sosem volt azonos a liberalizmussal, de kitűnő képviselői nem éltek már  

Külön tanulmány tárgya lehet, hogy a konzervatív jobboldalon is volt, van álcázás, eszmei elcsúsztatás. A külföldi és a hazai nyilvánosság felé korszerű, nyugati típusú konzervatív-demokrata jobboldal megvalósítását hirdették. Ilyen egyértelmű és számottevő hagyomány azonban nálunk nem volt, bár ezt nem szokták kimondani. 1945-ben és 56-ban is valójában baloldali vagy balközép polgári irányzatok működtek a nagypolitikában. Azok folytatáséhoz azonban az új konzervatív vezetőknek nem volt hajlandóságuk. így foglalta el a jobboldali térfelet eszme, hagyomány, irodalom szempontjából a már említett harmadik idősík: konzervatív vagy kisgazda ruhában Horthy, Tisza, a '45 előtti nemesi-egyházi háborúzó állam kultusza támadt fel. Köztársaság neve mögött a rendi-királyi alkotmány folytonosságát keresik.

Új vonás viszont, hogy a radikális-jobboldaliak is nyúlnak az erejében meggyengült, de eszméjében még mindig tisztelni való szociáldemokrácia után. Korábban megvetették, de valamilyen „nemzeti szociáldemokráciát" újabban elképzelnének Ők is, alárendeltként. Újliberális és újhorthysta irányzatok által közrefogva, az elvhű szociáldemokratáknak ma a baloldalon végbemenő erjedés ad némi reményt. Németországban, Franciaországban, Olaszországban és másutt kudarcot vallottak a Blair- követő vezetők.

Európában a thatcherista és a blairista évtizedek után színtiszta szocdem vagy más demokrata képződmények még nem lehetnek elég erősek. Van azonban példa, mint Németországban, hogy értékőrző szociáldemokraták, újmarxisták és szakszervezetek összefogása időnként eredményes lehet. Nálunk az ilyen együttműködést még az egymás iránti tájékozatlanság is nehezíti. Az utóbbi néhány évben azonban a szociális és közszolgáltatási intézmények elleni ultratőkés támadások, azok népi reakciója bizonyos átrendeződést hoznak. Ez állhat ismét újabb álcázásokból, felszínnek szóló cserékből, de valóságos mozgásokból is.

A kapitalizmus ultrái túlzásaikkal előidézték a szélsőségek erősödését, de előhívják a különféle keretekben még meglévő baloldaliak, szociálliberálisok, demokraták lelkiismeretét is.

Mint fentebb a történelmi demokrata és más irányzatok osztályozását, nem lehet szerintem elkerülni a szociáldemokrata néven megjelenő tartalmak tisztázását és felosztását sem. A mind nagyobb zűrzavarral szemben, ez most már feltétele a legelemibb tájékozódásnak, felismerésüknek. Nem kis érdekek szólnak ugyanakkor a homályosság fenntartása mellett, minden mélyebb felosztás ellen is. 2007-ben megjelent könyvemben a szociáldemokrata nevet viselő irányok három alapformáját látom, melyekkel találkozhatunk. Ezek közül egy az eredeti eszme kör, s egy másik is még történelmi múltú. A harmadik pedig a legújabb, a médiában legerősebben propagált változat 1. Sorrendben első és eredeti szerintem az etikai, értékalapú történelmi irányzat. Erről forrásai, képviselői és létrejött szervezetei alapján állítom, hogy időben az első, és változásaival, revízióival együtt, folytonos szociáldemokrácia. Elvei tartósak. 2. Másik az ugyancsak történelmi múltú marxista doktrinás irányzat, mely az etikaival a 19. század közepe óta vitázik vagy társul. Térségünkben ausztromarxizmusnak hívták. Hívei a 20. század közepétől háttérbe szorultak, többnyire a kommunistákhoz, vagy az etikaiakhoz csatlakoztak

3. Végül az újnak, modernnek hirdetett, 1980-as évek óta befolyásos neo-szociáldemokrácia, Blair, Giddens, Schröder irányzata. Ha az előbbiek történelmi tradíciójúak, ez utóbbit „történelem nélkülinek” is nevezhetném. Nemcsak azért, mert fiatal, hanem mert ideológusa, Anthony Giddens elismeri, hogy az eddigit, az „old" szociáldemokráciát elveti.  (!!) Feladja a kapitalizmussal szembeni kritikát, helyette globalizáció néven méltatja, s hozzá alkalmazkodást sürget.A korábbi évtizedek módosításaival, revízióival ellentétben, az egész eszmekör elvi lényegét teszi félre. A szocdem nevet valamiért, mégis megtartja.....

 Úgy tűnt, hogy a történelmi szociáldemokrata hagyományt a reformkommunista utód-párt nálunk is a magáénak kívánja, ezért reálisabb megoldásnak tartom, hogy a két irány közt jelzős név szerinti megkülönböztetést használjunk. Ha ők a „modernizáló" neo-szociáldemokraták, mi pedig, ha kevesen is, a történelmiek, akkor mód van legalább az együttélésre, kulturált vitára, anélkül, hogy egymás létezését tagadnánk. A dolog azonban nem egyszerű. A rendszerváltáskor a visszatérő történelmiek éltek illúzióban, bíztak az egyedül, nyitás nélkül is elérhető sikerükben. Ma pedig már a hivatalos elit-baloldal véli feleslegesnek a valóságos párbeszédet.Hármas felosztásom célja nem szétbontani, hanem a látszólag sokféléknek a lényegét megérteni. Elterjedt ugyanis a megértést csak nehezítő közhely: annyi szocdem van, „ahány ország" s azon belül is többféle. Elterjedt továbbá, hogy nincs állandó vagy tartós elvű eszme, csak mindig újabb és újabb változtatása a teljes relativizálás: a megértéstől csak távolít, s nem ad választ arra sem, miért hívják akkor mindezt ugyanúgy - szociáldemokráciának

Az összehasonlítás, a folytonos és a „valódi - nem valódi" kérdése az eszmetörténetben és politikatudományban nem új. A változatosság, helyi sajátosság, „állandó változás" hangoztatása mellett ezért szükségszerűek az alaptípus vagy ideáltípus és az eredeti sajátosság fogalmai. Aki valóban megismerést és mércét keres, az nem kerülheti meg, hogy vizsgálja a történeti kiindulást, születést és a közöst, az ismétlődőt.

A szociáldemokráciát vizsgálva azt tartom: az eredeti eszmekör angol és francia nyelvterületen az 1830-as évektől Louis Blanc, Owen és a chartisták révén, német nyelvterületen kicsit később Lassalle és a katedraszocialisták révén jött létre. Ez a kapitalizmust egyetemes etikai normákból, az igazságosságból, emberiességből kiindulva bírálja, és elemzi is. Reformokkal meghaladni kívánja, szakszervezetekhez és parlamenthez kötődve - tehát reformista-demokrata. Eszközei szintjén a pragmatizmus, kompromisszum, a társadalomtudomány felhasználása és az időnkénti módosítás - revízió fontosak: azonban a tartós értékeknek és a dolgozó közemberek iránti társadalmi elkötelezettségnek alárendelve, s nem azok fölé helyezve.

A marxista-kommunista politikai teória 1848-ban lép fel a Kommunista Kiáltvánnyal. Reformokat és parlamenti demokráciát tagadó forradalmi avantgardizmusától a szocdem mozgalmak idegenkedtek, azt a szélsőségek, a blanquisták és a bolsevikok vitték tovább. Mélyebb tételeivel és azok némi revíziójával viszont létrejön egy mérsékeltebb elméleti dogmatizmus, a szociáldemokrácia marxista-doktriner irányzata. Képviselői Kautsky, Ottó Bauer, vagy nálunk az újabban ismét divatba hozott Justus Pál. Ragaszkodnak a szocializmus bevezetéséhez, de a forradalmat halasztva, amíg a kapitalizmus magától is „beérik", megbukik. Politikai szabadságjogokat, némi többpártrendszert is megtartanának, de a tömegek magasra emelkedett öntudata és kulturáltsága mellett. Náluk a tudományos doktrína - a marxi persze - a meghatározó, megelőzi, alárendeli az etikai értékeket. Azokat nem tartják egyetemes érvényűnek. A 20. század realista szociáldemokratái, értelmezésem szerint, az etikai vonalat vitték tovább. A marxizmus néhány maradandó elemzését elismerték, megtartották, tévedésein azonban túlléptek. Az etikai realisták, Bernstein, Jaurés, a svéd Branting a vitákban a marxizmus feltétlen hívőit, elméleti forradalmárait „csodaváróknak" nevezők, továbbá Leon Blum, Attlee, nálunk Peyer Károly, Kéthly Anna vitték át a sokszor temetett eszmét két világháborún és diktatúrán. Ők találták meg azt, ami megvalósítható: a megdőlni nem hajlandó kapitalizmus korlátok közé szorítása, a szociális-jóléti állam megteremtése.

A kapitalizmus kritikáját nem adták fel, s a szocializmust mint távlatot, ideális lehetőséget ők sem vetették el. Az ő építményük azonban: demokráciával párosulva, a szociális vegyes gazdaság (mixed economy). Ez jelentette eddig a történelem egyetlen élhető és biztonságos példáját: nem diktatúra és nem vadkapitalizmus Cáfolata volt ez nemcsak az ortodox marxizmusnak, de napjaink újliberális dogmájának is. Annak, mely szerint parlamentáris demokrácia csak a teljes magántulajdonon és szabadpiacon alapuló gazdasággal együtt létezhet. Bizonyítódott, hogy lehet más összetétel, vagyis harmadik fajta rendszer is. Ezért szeretnék ma létének példáit lehetőleg felejteni.

Létezett mégis az eszmék és irányzatok előző idősíkja, a demokrata eszmék és pártok, amelyeknek még a diktatúra bevezetése, vagyis 1948 előtt történelmi hagyománya volt. Negyven évi megszakítás sújtotta őket, szervezeteiket, vezetőiket, sajtónyilvánosságukat emberöltőkre elveszítve. Nem lehetett azonban megtagadni újra megjelenésüket: lehetetlen lett volna éppen a diktatúra által tiltott demokrata irányzatokat újra tiltani. Azért se lehetett ezt megtenni, mert felszínesen bár, de ezen történelmi eszmények neveire, szimpatizálóik beolvasztáséra, mint kiderült, szükségük volt az új elitpártoknak is. Még hazai közíróink jelentős része is átveszi azt a panaszkodást, hogy „nincsenek demokratikus hagyományaink"

Valójában e körben hol száz, hol százötven évre visszanyúló demokrata mozgalmakról van szó. A történelmi szociáldemokráciáról, a radikális polgári demokratáról, és két agrárdemokrata irányzatról (független kisgazdák és baloldali parasztpártiak). Ide sorolom még a reformkommunisták népi szocialista (nem-kapitalista) szárnyát is, mely a 30-as évektől 56-ig többször együtt tudott működni a demokratákkal. Legkésőbb, a negyvenes, háborús években az antifasiszta kereszténydemokrata mozgalom alakult ki. Legkevesebb ideje volt ezért a múltbeli megkülönböztető vagy kléruspárti, királypárti előzményektől elhatárolódni. Eltérő hosszúságú hagyományaik mellett is, az imént felsoroltakat történelmi demokrata mozgalmaknak, eszméknek nevezem.

A demokrata irányzatok 1944-45-ben szerveződtek meg három évig működő többpárti politikai rendszerré. 1956-ban pedig, ha rövid időre is, épségben, folytonosságban fel tudtak támadni. Nevezik ezeket demokratikus kísérleteknek is, mégis ez volt a 89-es rendszerváltás előtt, a legtovább élő demokrata köztársasági hagyomány. Ennek elemeit a mai alkotmányjogban felhasználták, az irányzatok neveit is, ha szükség volt rá. Azok eszmei tartalmát azonban a befolyásos erők elhagyták, vagy ellentétesre cserélték, megváltoztatták.

A 45-ös, 56-os történelmi dimenzióból a szociáldemokrácia bizonyult a legszívósabbnak, mindazonáltal. Eltemetői és megváltoztatói egyszerre minősítették elavultnak, szükségtelennek anélkül, hogy ennek logikai ellentmondásaival törődtek volna. Azzal például, miért tartják fenn itthon és külföldön is, annak a nevét, ami állítólag elavult és szükségtelen? Miért befolyásosak Nyugaton továbbra is az ilyen pártok? Nálunk életben maradt idősek, s kevés aktív szimpatizáns -parlamenten kívüli csoportosulásokban - minimális nyilvánosság mellett folytatták a hagyományápolást. Úgy tűnt azonban, „modernizálás" címén befolyásos erőknek a régi eszmét sikerül a köztudatban kicserélni az új-kapitalizmushoz való alkalmazkodás ideológiájára; egy egészen más változatra.

Kulcsár Péter: A szociáldemokrácia az eszmék történetében. 2007. Budapest, Hungarovox Kiadó.
Az eddig lezajlott viták alapján egyes gondolatokat kiegészítettem, korrigáltam 21. m. 296-298.

A. Giddens: The Third Way and its Critics. 2000. Polity Press. E könyvben már elismeri, hogy a „harmadik út" kifejezést is másoktól vette el, valójában nem az Ő irányzatát illetné. Marc Bloch, Max Weber és mások fogalomhasználatáról az ujabb hazai irodalomban: Miskolczy Ambrus: A modern magyar demokratikus kultúra „eredeti jellegzetességeiről" 2006. Bp. Napvilág Kiadó. A példák boven özönlenek, kezdve Giddens: A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. (1999. Agóra) címu könyvében, le egészen újabban: Király G. István, Élet és Irodalom 2008. február 8., április 11., és más cikkekig. Lásd L. Blanc, Lassalle, Bernstein a szabad verseny, öngondoskodás megtévesztő  jelszavairól, a közszolgálati tulajdon szükségességéről, Kéthly Anna a kelet-nyugati menedzserhatalommal szembeni demokrata (harmadik) útról: Kulcsár i. m. 88., 94., 111., 256. oA neoliberalizmussal, Blair-Schröder vonallal szembeni alternatíva lehetőségéről I. például Oskar Lafontaine: Das Herz schlágt links1999. München, Econ