AZ ATLANTI LIBERALIZMUS VÉGSŐ BUKÁSA Pontosabban: meddig hitegethető még ez a nép a “jó neoliberalizmussal”?

Már csak alig néhányan emlékeznek az 1990-es washingtoni neoliberális mietingre, ahol idősebb G.W.Bush, az USA akkori elnöke felhevült beszédet tartott a jelenlevőknek – köztük Mr. Viktor Orban, a liberális internacionálé alelnökének – arról, hogy az amerikai ősliberálisok épp akkorra leporolt régi elvei, (a szabad világkereskedelem) miképp hozzák majd el a békét és a jólétet a világnak. Annak az új világnak, amit akkor a globális liberális kapitalizmus mindent elsöprő győzelmének hitében, a győztesek felettébb nagy önbizalmából New World Ordernek azaz „Új Világrendnek” nevezetek el.

Épp ezért kevesen vannak már azok is, akik most elégedetten dőlnek hátra a hír hallatán, hogy az USA szakértői szerint is elbukott a liberális kapitalizmus, vagyis minden amit Bush akkor összehordott róla, az vagy butaság, vagy közönséges hazugság volt. Az örömbe persze üröm is nagy mértékben vegyül. Mert a világ népei iszonyatos árat fizettek ezért a buta kísérletért, amivel megpróbáltak néhány tőkemogul – na és a hőn szeretett USA – érdekében felébreszteni egy kimúlt, és többször is meghaladott félfeudális rendszert.

Dr. Paul Craig Roberts nevét jól ismerik a közgazdaságban. Úgy is mint közgazdasági témákat boncolgató szakíróét, és úgy is mint a néhai Reagen kormányzatának pénzügyminiszter helyettesét, aki semmit nem tudott tenni a Reageni ostobaság ellen, ami végül is mára már legyőzhetetlennek látszó, óriási adósságspirálba lökte az USA-t. 

Az itt következő tartalom megítéléséhez le kell szögezni, hogy Roberts igen távol a áll a baloldaltól, a vaskos jobboldali konzervatívizmusa megkérdőjelezhetetlen. Oly annyira, hogy ha valaki konzervatív nézőpontból szeretné megismerni az USA-ban zajló napi folyamatokat, az ő aktuális elemzéseiben keresi a kritikai állásfoglalásokat.

Roberts tollából jelent meg nemrégiben egy a tudományos körökben nagy izgalmat keltő dolgozat „The failure of laissez faire capitalism” címmel, ami gyakorlatilag leleplezi a „jó” és „igazságos” liberális kapitalizmust, amit anno Bush kérésére Brady – a pénzügyminisztere – és John Williamson liberális közgazdász szabadított a világra.

Roberts a dolgozatban elemzi a globális liberális kapitalizmus alapjait, a tőke és az áruk szabad áramlását (ami egyébként az Európai Unió alapjogában is „Four Freedom” néven központi szerepet kapott) és ennek hatásait a társadalmakra, a résztvevő tagállamokra. (Mert nem minden állam dőlt be a Williamson liberális agymenésének – amit azóta már kényszerűen, de többször vissza is vont.)

Lesújtva állapítja meg a rendelkezésre álló statisztikák alapján, hogy a szabad kereskedelem és a verseny (a szabályozatlan gazdaság) nem hozott jót a világnak, sőt ahol alkalmazták, ott eltűnt a nemzeti vagyon, brutálisan megnőttek a társadalomban a vagyoni egyenlőtlenségek, és a hagyományos államok is sorvadásnak indultak.

Azzal a megállapítással, hogy a tőke szabad áramlása csak termeléskihelyezést jelent az anyaországok munkaerőpiacának és költségvetésének kárára, és a fogadó ország erőforrásainak felélésére, csak megerősíti azt a közgazdaságban korábban vont konzekvenciát, hogy a globális liberális kapitalizmus leánykori neve az „amerikai imperializmus”, a liberális politikusok pedig annak megvásárolt helyi kollaboránsai. (Minden korban, minden hódító erőnek voltak ilyenjei)

Roberts megállapítja, hogy a neoliberális országokban (az EU-ban is) GDP növekedése ellenére nincs társadalmi gyarapodás, – sőt, sok helyütt súlyos elszegényedés mutatható ki. A szegénység ráadásul gyorsan terjed, és ennek is köszönhetően egyre több természeti erőforrást használunk el teljesen feleslegesen, hogy az abból nyerhető profitot a globális tőke és helyi vazallusaik, végrehajtóik zsebébe tegyük.

A megoldás szerinte (is) az elosztási és termelési rendszer sürgős megváltoztatása volna, de ez tervezést igényel. Csak hogy a Szovjet gazdasági modell (ami államkapitalizmus és nem kommunizmus volt) a gazdasági tervezést lejáratta, és erre hivatkozva nem hajlandók a felelősök a szükséges politikai döntések meghozatalára. Itt meg kell említeni, hogy a liberalizmus a saját narratívája (gyűlölt) ellen pontjaként hírdeti a soha és sehol sem létezett kommunizmust, amit – teljesen hamisan – a Szovjetunió és a néhai KGST országok modelljével azonosít. Azok tervezésen alapuló gazdasága a liberálisok szerint a kommunizmus legfontosabb elvi alapja volt. (Ami viszont egyszerűen nem igaz, hanem badarság.) A tervezés bevezetésének halogatása viszont az egész emberiséget veszélybe sodorja, lévén hogy a gazdaságban pazarlóan bánnak a bolygó erőforrásaival, amikkel a liberálisok soha nem számolnak, vagy – meglehetősen ostobán – végtelennek tekintenek.) Annál is inkább nem hajlandóak a szükséges lépéseket megtenni, mert a tervezéses modell alapvető kérdése az erőforrások elosztása, amit csak a profit és a liberálisok által „szentségnek” tekintett „állandó növekedés” terhére volnának képesek egyének szintjére bontva kalibrálni. Ez pedig a vadpiac, (vadkapitalizmus) a rabló gazdaságok – és rabló lovagok, offshore vitézek – már 30 éve tartó tündöklésének végét jelentené.

Roberts elemzi, hogy a termeléskihelyezést végrehajtó (küldő és fogadó) országokban milyen brutálisan nő meg a társadalom működtetési költsége a növekvő munkanélküliség miatt folyósítandó segélyek terhétől. (Nem tudja, mert el sem tudja képzelni az ő vaskos konzervativizmusával, hogy van olyan liberális-illiberális mintaország is, ahol ezt is megoldották, mégpedig a szociális rendszer szinte teljes leépitésével, a megélhetésre alkalmatlan bérek és segélyek folyósításának módszerével, ami alig rosszabb hatásfokkal működik mint a Hitleri Németország lágerei, ahol a „társadalmi felesleget” pusztították el) Ezen felül a küldő államban adókiesés keletkezik az állástalanná válók miatt, a fogadó állam viszont kiszolgáltatottjává válik a nemzetek feletti tőke tulajdonában álló termelő-kereskedő központoknak, amik azon felül hogy elnyomják a helyi gazdaságot, a fogadó országban sem fizetnek tisztességes adót, a nyereségeiket a virtuális térben realizálják, a keletkező pénzt pedig offshore számlákon dugják el a nemzetek adóhivatalai (és társadalmai) elől. Ezért ezek az országok egy egy multi cég gyengélkedése esetén is gazdasági-társadalmi katasztrófával nézhetnek szembe. Ezt a közgazdaság “kitettség”-nek nevezi, ami a magyar alakjában nem kelt aggodalmat az olvasójában, pedig az a halálos biológiai vírusok fenyegetésével egyenértékű. (Példa: Az orbáni Magyarországon a néhány német és egy japán cégből álló járműipar 10%-os termeléskiesése 1% GDP csökkenést eredményez. A termelés visszaesés ma a sajtóhírek szerint több mint 20% , és növekszik, akár az 50%-ot is elérheti! Ebben az esetben a GDP akár minuszos lehet, az állam fizetőképessége megkérdőjeleződik. )

Roberts szerint ezért mind az USA-ban mind Európában osztályharc folyik. Az egyik oldalon a narratívát kiszolgáló politikai osztály küzd a fennmaradásért, és a hatalomért, míg a másik oldalon a jogfosztott tömeg, ami akár hogy is szavaz semmi sem változik. (Lásd a magukat „baloldalinak” kiadó, valójában liberális értékrendű pártok, – tőkés háttérrel – amik csak kulturális ellenzékei a jobboldaliaknak – a liberálisoknak, – akik nem egyszer nemzeti vagy keresztény esetleg konzervatív jelzővel illetik magukat.) Jellemzőnek tartja, hogy a választásokat a háttérben lévő pénz határozza meg, a nyertesek pedig a liberális narratíva fenntartásában érdekelt finanszírozóiknak akarnak megfelelni, nem a választóiknak. Ezért a liberális narratíva, – maga a totális forráselvonás – attól függetlenül halad tovább, hogy önmagát egy liberálisnak vagy baloldalinak nyilvánító kormányzat kerül hatalomra.

Ugyan itt a tömegek súlyos gazdasági és szociális jogfosztottságról is említést tesz, lévén hogy a globális forráselvonás, a riasztó munkanélküliség miatt, a választók tömegei maradnak ki a „jó és igazságos” liberális kapitalizmus által beígért jobb élet lehetőségéből. (Igaz, Bush sem ígért mást 1990-ben, hiszen világosan leszögezte (orbán meg is tapsolta!) : az általa és Williamson által felvázolt rendszerben csak a középosztálynak vannak polgári és politikai jogai, az alsó osztályoknak szó szerint semmi. Egyszerűen azért nem, mert a liberalizmus polgári irányzat, és nem közösködik a proletariátussal és a prekariátussal. Ami egy korrekt álláspont, de az ordas gazság volt, hogy ezt a tényt a szegénysorban élő választóik előtt elhallgatták.)

Mindentől függetlenül kijelenthető, hogy a globalista liberális narratívát és végrehajtóit ostorozó maradék magyar baloldal – ahogy orbán mondaná: – „a legmagasabb helyről” kapott megerősítést a felismeréseihez. Igaz Roberts szerint ez az USA már nem a “tündöklő világhatalom”, mert a liberális project miatt egyre inkább a harmadik világra kezd hasonlítani az ország, akkor is, ha a gazdasági teljesítőképességét és katonai erejét mindennek ellenére is megőrizte.

Mindazonáltal ma már tényként kezelendő, hogy a „jó és igazságos liberális kapitalizmus” az orbánék által gyakran hivatkozott “Új Világrend” nem létezik, soha nem is létezett. (A létező, európai formájával is gondok vannak a neoliberálisok hatása miatt) A reprezentánsai a tömegek – a választóik – megtévesztésével kerültek a végrehajtó hatalomba, és egyszerűen feláldozták a saját honfitársaikat, nemzeti kultúrájukat, nemzeti vagyonukat, és gazdaságukat. (Az egyéni jólétükért és némi borravalóért cserében, mint ha afféle korabeli hazaárulók volnának a török korban. Nem menti őket az sem, hogy ez az új magyar politikai osztály idegen erők gyámkodása nélkül életképtelen.) S ha már az USA vezető, jobboldali közgazdászai is a tőlük telhető legfinomabb udvariassággal lebűnözőzik a liberális kapitalizmus rendszerurait, a helyi szószólóit, és végrehajtóit – akkor biztosak lehetünk benne, hogy a liberális-illiberális-álbaloldali “nemzeti kártevők” (Bangóné után szabadon) sorsa is megpecsételődött.

Már csak egyetlen tisztázandó kérdés maradt: meddig hazudoztok még a tömegeknek kedves liberális-illiberális-álbaloldali honfitársaink?