A "MADÁR AKCIÓ". A Magyar pártállam utolsó kémbotránya.

Azt nagyon kevesen tudják a magyarok közül, hogy a Kádár korban nem csak a magyar mezőgazdaság volt világhírű, hanem a katonai hírszerzésünk is. Ennek egyik viszonylag ismert példája a Clyde Lee Conrad ügy, amiben magyar hírszerző tisztek az USA-ban  szervezték be az US Army néhány tisztjét, és felettébb fontos hadi titkokat szereztek meg tőlük egy éveken át tartó, a Varsói Szerződés tagállamai számára nagyon gyümölcsöző kapcsolatban.  A CIA és az FBI ügynökei ma is tankönyvi példaként tanulják az eset körülményeit, mert bár Belovai István, a Magyar Néphadsereg tisztjének árulása miatt tudomást szereztek a kémkedésről, de csak hosszú évekig tartó nyomozás után sikerült megtalálniuk az árulóikat.

De mint minden hírszerző szervezet, a magyar katonai felderítés sem volt mentes kudarcoktól, és kisebb nagyobb horderejű lebukásoktól. Ezek legnagyobb részéről soha nem értesült a lakosság, mert nem csak a siker, de a lebukás ténye is szigorúan titkos volt.

A következő történet sem ismert a nyilvánosság előtt, de nagyon érdekes képet fest a hírszerzés nemzetközi beágyazódásáról.

Történt, hogy 1990 novemberében a Román biztonsági szervek bekeményítettek, és rendszeresen vettek üldözőbe illegális migránsokat, akik Magyarország területére szöktek át a zöldhatáron. Az üldözés sok esetben a helyszínen - már a magyar területen történő -  kivégzéssel végződött, majd az üldözők dolguk végeztével, a holttestet is hátrahagyva visszatértek Romániába. A határmentén élők félelme egyre fokozódott, de nem csak az eltévedt golyóktól féltek, hanem attól is, hogy román fegyveresek megtámadják őket. Az esetek nem szűntek meg annak ellenére sem, hogy a magyar kormány tiltakozó jegyzéket adott át a budapesti román nagykövetnek. Sőt, a román fél válaszul csapatösszevonásokat hajtott végre a határ közelében, sőt több esetben helikopteres berepülésekre is sor került a részükről, amit a magyar katonai vezetés légi felderítési akcióként értékelt. Pattanásig feszült a két ország közti viszony, és a magyar hadvezetés ekkor jött rá hogy szinte semmit nem tud Romániáról.

Az aggodalmakat  csak fokozta, hogy december 17-én polgárháború (forradalom) tört ki Romániában, és nem lehetett pontosan tudni hogy az meddig tart, annak lezárulásával ki kerül hatalomra, és hogy az majd hogy fog viszonyulni Magyarországhoz. S egyáltalán, ha fegyveres lázadók indulnának Magyarország felé - hogy azon át megkíséreljenek nyugatra szökni, - a román határőrizeti szervek képesek lesznek-e azokat megállítani. Ezernyi kérdés merült fel és semmire sem volt válasz, mert a katonai hírszerzés hagyományosan nem, vagy csak nagyon felületesen dolgozott a Varsói Szerződés tagállamaiban.

Végül a katonai felderítésnél egy tisztnek támadt egy ötlete. Talált a romániai események elemzése közben egy fiatal férfit, akit még KISZ vezetőként lekáderezett a rossz hírű III/III-as csoport, majd később a Néphadsereg katonai elhárítása is. A kiszemelt férfi egyéb katonai készségei mellett résztvevője volt a romániai eseményeknek, és éppen akkor segélyszállítmányokat hordott a romániai forradalmároknak. Tökéletes alany volt felderítőnek, hiszen a segélyszállítmányok miatt voltak helyi kapcsolatai, és szabadon mozoghatott a román oldalon (nem zaklatta a román rendőrség sem a segélyszállítókat). Csak be kellett szervezni.

A kapcsolatfelvétel után a férfi a "madár" fedőnevet kapta, és Romániában szerezett adatokat a felderítésnek a forradalmi és reguláris fegyveres erőkről. Feladatul kapta azt is, hogy kutassa fel a felkelőknek kölcsönbe kiszállított katonai hadi kórházak sorsát, mert azok a kiszállítás után egyszerűen eltűntek.

A felderítő egy hét alatt meg is találta a hadi kórházak utolsó ismert helyét, a kolozsvári vöröskereszt irodaházát. Az egyik aktivistától megtudta, hogy a kórházakat bontatlan csomagolásban a forradalmárok tovább szállították Iránba Saddam Hussein hadseregének. Vagyis egyszerűen eladták. A botrány ekkor kezdődött.

Az adatgyűjtés azonban  nem tudott titokban maradni. A helyszínen kutakodó felderítőről tudomást szerző egyik helyi vöröskeresztes vezető behívta az irodájába a magyar kémet, és követelte hogy igazolja magát vagy rendőrt hív. Az ügynök elővette a katonai hírszerzéstől kapott Nemzetközi Vöröskereszt Genfi Irodájának (ICRC) megbízólevelét, ami a fedősztorijának részét képezte. A megbízólevélen Emanuel Christennek, a szervezet vezetőjének aláírása állt. A román vöröskeresztes azonban nem hitt a szemének és a telefonért nyúlt.

Hamarosan megjelent két rendőr és egy a forradalmi erők oldalára "átállt" Securitate tiszt, és letartóztatták a magyar hírszerző ügynököt. Némi vizsgálódás után azonban szabadon engedték, így sikerült visszatérnie Magyarországra. Óriási szerencséje volt, hiszen ha a forradalom zűrzavaros viszonyai miatt éppen nem szünetel a román államszervezet, akár bíróság elé is állíthatták volna, és sok éves börtönnel kellett volna szembenéznie, ahogy az már a bukott kémek esetében általában szokás..
Ezzel vége is lehetne a történetnek, de a botrány csak ekkor kezdett el dagadni.

A magyar külügynek ugyan is mind a mai napig nem sikerült választ adnia arra a néhány nappal későbbi megkeresésre, ami Genfből érkezett a még pártállami kormányhoz. Az ICRC ugyan is választ kért a kormánytól arra a különös körülményre, hogy mit keresett egy általuk teljesen ismeretlen magyar állampolgárnál az általuk kibocsátott EREDETI diplomáciai megbízólevél.

Önmagában az a tény ugyan is, hogy az irat nem volt hamis - a nyilvánvalóan hamisított dátumot és aláírásokat leszámítva - a felbukkanása és szerepe az ügyben nagyon érdekes kérdéseket vetett fel arra vonatkozóan, hogy az hogyan kerülhetett a magyar felderítés birtokába. Mert az elvileg teljesen lehetetlen volt! 

Viszont a tény maga, hogy az irat ebben a formában napvilágot látott, az azt bizonyította, hogy az ICRC belső köreiben is volt egy beépített magyar ügynök!

  

A nagyobb botrány csak azért nem tört ki, mert a katonai felderítést néhány nap múlva átszervezték, új néven, új jogalapon működött tovább. Egy hónap múlva pedig bekövetkezett a rendszerváltó kormányváltás is, aminek tagjai semminemű felelősséget nem vállaltak az elődeik nyugati országok ellen való kémkedéseiért. A Madár eltűnt. Az általa megtalált hadikórházak soha sem kerültek vissza Magyarországra, az azokat elsikkasztó román vöröskeresztesek és forradalmárok ellen pedig soha nem indult vizsgálat. A roppant nagy érték ellopása miatt, a Magyar Államnak soha nem fizettek kártérítést. (Ez utóbbi persze az akkor elveszett állami ezer milliárdok közt szinte szóra sem érdemes)