A LIBAMAFFIA. A rendszerváltó városi legenda.

A 80-as évek közepe után Magyarországon kivirágzott a magánszektor kiskereskedő, kisipari, és kistermelői ágazata. Sokan látványosan gazdagodtak, a kevéssé vállalkozó kedvűek meg bosszankodtak. Az ártalmatlan és erőtlen bosszankodás azonban felháborodássá vált az észak-alföldi emberekben, amikor az a szóbeszéd kezdett terjedni, hogy a pártállam helyi prominensei nem éppen tiszta vállalkozói módszerekkel jutnak akkor még mesésnek számító jövedelmekhez.

Nem volt akkoriban szokás odafigyelni az efféle kocsmai pletykákra. Csak hogy a szóbeszéd megbízható munkásoktól - a folyamatban résztvevő emberektől - származott, ami arra inspirált néhány fiatal ellenzékit, hogy utána járjon a dolognak. Különösen azért, mert az ügyben lezajlott hatósági vizsgálat eredményét akkor senki sem fogadta el fenntartások nélkül. Az akkori nyomozásukban feltárt tények ma is meghökkentőek, és sok tekintetben azonosságot mutatnak a mai politikai osztályhoz tartozó vállalkozások égbekiáltó és a gazdaságot súlyosan romboló, a társadalmat megkárosító csalásaival.

A történet úgy kezdődött, hogy a debreceni baromfikeltetőben tízezer számra keltették a TSZ-ek és Állami Gazdaságok részére a libatojásokat. A keltetés szakmai normatívája a 92% - os hatékonyságot határozta meg, ami azt jelenti, hogy elvben minden 100 darab tojás keltetése után 92 darab kislibának kellett kikelnie a telepen. Annak ellenére hogy ez a magas "élve születési arány" volt meghatározva, az akkori kiváló tartási, tenyésztési technológiáknak köszönhetően a valóságban ez jelentősen túl volt szárnyalva. Akár 99,5%-os keltetési átlagok is kijöttek a végelszámoláskor.

Azt ma már nem tudhatjuk meg, hogy kinek jött az a zseniális ötlete, hogy a szakmai elváráson felül kikelt kislibákat "a saját szárnyai alá vegye", de tény, hogy már az első ellopott kontingens sem hiányzott senkinek. A keltetőgépbe rakott tojások után a 92% -nak megfelelő darabszám ment ki a baromfi neveldékbe - tehát minden rendben volt. A 10 ezer db tojásból a "normán felül" kikelt több mint 700 db kisliba sorsa senkit nem érdekelt.

A "technológiai felesleg" nagyüzemi einstandolásához azonban már több résztvevő kellet, mert komoly logisztikai tudást igényelt, és csak több cég kooperációjával volt lehetséges megvalósítani. Második lépcsőben a gabonaipari vezetőket kellett "megnyerni" az ügynek, hiszen az ezres létszámra duzzadt baromfi állománynak konspiráció nélkül lehetetlen volt takarmányt beszerezni. Mert hogy véletlenül sem tudódhatott ki, hogy a politikai vezetők mutyiznak!

A gabonaipari vezetők persze a pártbéli kapcsolatokra, régebbi barátságokra tekintettel örömmel siettek az MSZMP újsütetű feketézői segítségére. Tudni illik a gabonaiparban a begyűjtött magvakra két normatíva is vonatkozott, amik túlszárnyalása lehetővé tette, hogy olyan árut adjanak el, amit "senki sem keres". Az egyik ilyen az un "szállítási veszteség volt", a másik normatíva meg a "szárítási veszteség". A kettő összevonásával a betakarított termés akár 5%-át is el lehetett volna lopni, - úgy hogy azt "senki sem kereste" volna, - de a libásoknak ennyire távolról sem volt szüksége. Viszont a gabonaipar, és a baromfikeltetők új keletű   együttműködésében ettől fogva ezerszám kerültek a libák az MSZMP helyi hatalmasságai birtokába. Nem a tulajdonába persze, mert lopott holmi tulajdonjogát soha nem lehet megszerezni, akkor sem ha azt "senki nem keresi".

A harmadik probléma megoldása is páratlanul nagy találékonyságról tanúskodott. Nevezetesen a tartási helyek megszervezése, és a kifejlett libák értékesítése is nem kicsi, az alvilág által használt módszertani tudást igényelt a végrehajtóktól.

A tartási helyek közt épp úgy voltak tanyák - amiket idős emberek adtak kölcsön némi pénz fejében - ahogy az akkor már lezajlott gazdasági korszerűsítések miatt elhagyott Állami Gazdasági, vagy TSZ istállók is. Polgárjogilag ezek az ügyletek nem voltak kifogásolhatók, ha csak az nem, hogy a libások nem minden esetben bérleti díj fizetése fejében használták az állami tulajdonú ingatlanokat a tevékenységükhöz.

Az értékesítés megszervezése azonban a magyar "strómanipar" kezdeteként is bátran felfogható. Lévén hogy még nem voltak magáncégek - Bt-k Kft-k - csak is kistermelők adhattak le vágóállatokat a vágóhidaknak. A modell úgy működött, hogy a felvásárló kiszállt a tartási helyre, megszámolta, vagy megmérte az eladni kívánt jószágokat, aztán kifizette és elvitte azokat. Az akkori adótörvények szerint a kistermelő 300 ezer Ft-ig teljes adómentességet élvezett, ezért a kifizetéshez kevesebb mint 300 ezer Ft átadása esetében csak az eladó nevét és címét kellett felírni a kiadási bizonylatra.
A felvásárlók tisztességéhez sem férhet kétség persze, lévén hogy a hálapénzt is csak a gyors kifizetésért kaptak, nem a "szemhunyásért".

Így esett, hogy nincstelen szociális otthonlakók, - olykor már elhunytak - és idős, tanyasi, falusi emberek adták a nevüket (sok esetben tudtukon is kívül!!) a nagy liba bizniszhez. Ez a névszerzés pontosan úgy működött, ahogy mai napság a fidesz üdvöskéi szereznek az öregek otthonából ajánlásokat a képviselői jelölésükhöz. Darab- darab! Név, cím stimmel - a többi nem ide tartozik!
Vagyis az akkori korszak első, és igen jól szervezett bűnbandája ugyan úgy az állam és a párt szervezeti rendszerén alakult ki, és szerzett az ügyleteihez legitimitást, ahogyan az ma is tapasztalható.

A pénz dőlt, és "senki nem keresett semmit", ezért a kb 10 fős "Nagy Libamaffia" 4 év alatt 40 db panellakás akkori értékét sikkasztotta el. Megjegyzem: nem régiben csak az ELIOS ügyben 130 panellakás értékét jelölte meg az EU ügyészsége "okozott kár" - ként, ami kitűnően példázza, hogy azóta hogy pofátlanodtak el a hatalomhoz közelálló tolvajok. Ráadásul a libásoknak el kellett vállalni annak kockázatát is, hogy lebukás esetén börtönbe kerülnek, míg a mai tolvajok felelősségre vonására a legkisebb esély sem látszik.

A libamaffia azonban - csak úgy mint a mai kormánymaffia - minden elővigyázatosságuk ellenére lebukott. A libáknak takarmányt szállító sofőrök nem tartották a szájukat, és idővel kifecsegték hogy kiknek szállítanak, s hogy a szállítólevelekkel sincs minden rendben. Az ügyleteknek, és a libamaffiának ezzel azonnal vége is szakadt, sőt a baromfi telepeket is nyomban felszámolták..

A szóbeszéd azonban nem szűnt meg, sőt még az MSZMP HBM-i Bizottsága első titkárát, Sikula Györgyöt is hírbe hozták, mert a népnyelv szerint nélküle semmilyen gazság nem történhetett meg a megyében. Ami persze nem volt igaz, de ez már elég volt ahhoz, hogy a HBM-i Adóhivatal (kormányzati nyomásra) vizsgálatot indítson. Ám a tucatnyi adónyomozó, akit az ügyre állítottak nem talált bizonyítékot. A vizsgált cégek készletkönyvelésével minden rendben volt, azokban nyoma sem volt hiányzó libáknak, sok száz tonna eltűnt gabonának. Vagyis rendőrségi nyomozást sem lehetett elrendelni az ügyben. 

A bennfentes információ szerint a nyomozóknak csak a könyveléshez volt köze, a termelési valósághoz viszont semmi. A készletgazda pl. a gabonaiparban egy szem búzát is egy kilogrammnak írhatott volna le, a nyomozó kénytelen lett volna elhinni. Így tényleg nem hiányzott senkinek semmi, és sehonnan sem!

Az adóhivatal végül - 1988-ban - egy terjedelmes nyilatkozatot adott ki a Hajdú-Bihar Megyei Naplóban a lefolyt vizsgálatáról, és annak eredményéről. De ez csak még jobban felbosszantotta a közvéleményt, ezért egy nap ismeretlenek  - vélhetően Agrár egyetemisták - a debreceni Petőfi téren libákat engedtek szabadon, kis táblával a nyakukban:

"Ne bántsatok elvtársak, én Sikula György libája vagyok!" 

Alig két év múlva, a "rendszerváltás" előszeleként megszűnt az MSZMP, ám a közbeszédből a libamaffia ügye, és a párttitkárnak az abban vélt szerepe nem kopott ki. Ennek is volt köszönhető, hogy a párttitkár a leköszönő beszédében kénytelen volt megemlíteni: "Higgyék el, nekem libám soha nem volt!"

(A "főlibást" ismervén én el is hittem neki)

A libamaffia egykori tagjai közül magam is ismertem néhányat, mind elhunytak már. Ivadékaik ma zöldbárók és nagyvállalkozók, az új rabszolgatartó osztály tagjai, - ahogy látom és tudom, ők a néhai tolvajokból gründolt mai hatalom helyi arcai, kegyencei és fő támogatói. Atyáik tetteit - a vagyon eredetét - persze nem kötik senkinek az orrára, ezért a libamaffia legendája különféle kalandos formákban él tovább. A kocsmai mesélők persze kiszínezik a valóságot: "tökös" gengsztereknek állítják be a mesékben a libásokat, pedig csak gyáva és piszokul kapzsi, sunyi alakok voltak.

Ma már senki sem hiszi el azt sem, hogy a libamaffia volt a rendszerváltó elit egyik kezdő sejtje, amely tagjainak fogalma se volt a demokráciáról, és nem voltak politikai (társadalmi) szándékaik sem. Csak meg akarták úszni a gaztetteiket. Akár a maiak.