A HALOTT NAPJA: EMLÉKEZZÜNK MA MAGYARORSZÁGRA!

A Demográfia tudomány, a népesedéssel foglalkozó tudományág, ami állandó méréseket folytat nemzeti és kontinentális, sőt világ szinten a népesség alakulásáról. A tudomány ma már képes pontos előrejelzéseket adni hosszabb időtávon is a lakosság várható létszámáról, korösszetételéről. A különféle mutatószámok az összehasonlítást és az előrejelzéseket szolgálják, de mind közül az egyik legfontosabb az úgynevezett "termékenységi arányszám". A kutatók szerint azt feltételezve hogy 10 millió lakosa van az országnak, ez a mutatószám 1,3 volt néhány évvel ezelőtt. Azonban HA ez a mutatószám az 1,8-as szint alá esik!, az bizonyítottan évről évre csökkenni fog, tehát ez az érték már a visszafordíthatatlan kihalást jelzi a magyar társadalomnak. De maradj nyugodtan, nem segíthetsz, mert mikor kellett volna sem segítettél!    

A magyar társadalom tehát haldoklik, de üljünk fel egy pillanatra a halálos ágyunkon, és nézzük meg mi a helyzet a szomszédainkkal.

A visegrádi országokban pontosan ugyan azok az elkeserítő folyamatok figyelhetők meg amik nálunk. Az 1990-es liberális internacionalista (globalista) narratíva váltás után lezajlott nagy szociális rombolások és gazdasági leépítések, a kisbirtokosok proletarizálása (kifosztása) ugyan úgy drasztikus születésszám csökkenést okoztak náluk is mint nálunk, így ezek az országok is a kihalás szomorú siralomvölgyébe jutottak.

Érdekes összefüggés figyelhető meg az európai népek mutatószámainak összevetésében is: csak azokban az országokban nem süllyedt a születési arányszám a bűvös 1,8-as szint alá, ahol erős volt az érdekképviseletek befolyása az államra, így az kénytelen volt ellenállni a rendkívül agresszív liberális nyomásnak, ami voltaképpen a munkásosztály szerzett jogai, és a szociális háló eltörlésével a "szent" profitot akarja növelni. 

Ennek egyik legkézenfekvőbb példája Franciaország, ahol a roppant erős baloldali szocialisták és kommunisták, 2013-ban kevés híján az EU-ból való kilépésre (Frexitbe) kényszerítették az akkori Hollande kormányt, mert az a szociális hálót akarta megnyirbálni a liberális narratíva kívánságai szerint. Hollande végül egy tőle szokatlan, másfél órás televíziós beszédben ígérte meg a francia társadalomnak, hogy a kormánya megőrzi a szociális vívmányokat, és nem privatizálja azokat. A Frexit ezért elmaradt.

De szintén a szociális háló nyirbálási szándéka okozta Nagy Britannia kiválását is az EU-ból. Igaz, a Cameron kormány "csak" és főképp a keleti bevándorlók szociális jogait kívánta fenntarthatatlan, és igazságtalan keretek közé szorítani, ami részint a Brexithez, részint a Cameron kormány bukásához vezetett, de a szociális háló az országban azóta is eredeti formájában létezik.

De említhetjük a svédeket, és az íreket is, mint akik a láthatóan népesség csökkenést okozó liberális narratíva ellen sikerrel fellépő társadalmak. Az ezekbe az országokba nagy számban emigrált honfitársaink elbeszéléseiből is tudjuk, hogy ezek az államok erős szociális rendszert, mellette igazságos primer elosztási rendszert tartanak fenn (a kettő szorosan összefügg, nem is létezhetnek egymás nélkül) ami miatt az országokat a társadalmi béke, és fejlődés jellemzi.

De negatív példa Németország, ahol Angela Merkel kormányzása alatt túl nagy teret nyert a liberális internacionalisták pénz és profit centrikus narratívája, ami komplex hatásaiban a születésszám drasztikus csökkenését is okozta. 

Annak ellenére is, hogy a német szociális rendszer összehasonlíthatatlanul nagyobb és erősebb mint bármely más keleti tagállamé, vagy akár a visegrádi négyeké együttesen is. Bár az utóbbi viszonyítás kissé féloldalas, mert a magyar szociális rendszer - egykori önmagához képest  különösen - már nem, illetve csak formálisan  létezik!

Most pedig békével vissza hanyatlunk a halálos padra - mert rendes ágy se jut már mindenkinek - és levonjuk a végső konzekvenciákat.

A halálos betegségünket - a rosszindulatú daganatot a társadalom testén - a politikai osztályunk okozta, ami nem államférfiakból, hanem többnyire ostoba és pénzéhes vazallusokból áll. Ők a zsigereinkben lévő nemzeti bölcseleteinkből táplálkozva altatták el a szervezetünket, úgy mint pl: "mindenki a saját sorsának kovácsa" (nem remélhet segítséget, és nem is kell segítenünk) vagy "aki nem dolgozik ne is egyék" (aki nem képes fizetni - mert nincs munkája- az éhen is halhat,- hiszen mindenki a saját sorsának kovácsa).
Senki nem akadt, aki tudományos alapossággal is bizonyította volna, hogy ezek a bölcseletek nem társadalmiak, nem a vályogkunyhóban tengődő analfabéta zsellérek, jobbágyok, és cselédek találták ki, és jegyezték fel az utókornak, hanem a gazdag nagyurak. S még ha azok is találták volna ki: ezek a "népi" bölcseletek  inkább a nagyuraknak való hízelgések voltak, mint az egyszerű ember életérzései.
Ugyan akkor ezek a primitív individualista szemléletű, évszázadok óta szájhagyomány útján terjedő "igazságok" bámulatos egyezőségeket mutatnak a liberális narratíva tudományos alapossággal kidolgozott tanaival: csak az az ember érték, aki fizetőképes, az egyén akkor fejlődjön, ha van hozzá saját anyagi ereje, a közösségnek (államnak) ezzel semmi dolga. S mivel az államnak semmi dolga az állampolgárokkal - a lehető legkisebb  adók beszedésén felül - állami vagyonra, szolgáltató államra sincs szükség. 

Ezekre a bölcseletekre hivatkozva nem csak a nemzeti (állami) vagyonunktól fosztottak meg minket, de az életben maradás esélyétől is, ha kihullanánk a profitot éhbéren kitermelő rabszolgák hosszú sorainak valamelyikéből. Nem csak hagytuk, de támogattuk is, mert ez van a szociális mintánkban: a közösségrombolás, a szolidaritás elutasítása, a fennkölten individualizmusnak hívott egyéni gyarapodás - tulajdonlás, birtoklás - iránti olthatatlan vágy (a kapzsiság maga).

Észre se vettük, sőt ma sem akarjuk észre venni, hogy miközben a zsigeri vágyaink beteljesülésére vártunk, a magyar társadalom velünk együtt élőhalottá vált, aminek a fizikai kihalása már csak merő formalitás.  

A politikai osztály, a hatalmában álló média erről persze mélyen hallgat, - végül is a haldoklónak nyugalomra van szüksége. Magunkra hagytak minket azzal a reménnyel, hogy ez csak egyszer fordulhat elő velünk, elvégre csak egyszer élünk, kétszer meg nem. 

Ezzel vigasztalódva várjuk a formalitás végső beteljesedését, és közben igyekszünk elhessegetni a gondolatot, hogy már köztünk él az a honfitársunk, akinek a szépunokáját korai halála után a gazdái kitömik, és múzeumban mutogatják majd, mint az utolsó magyart, akinek az ősei önként álltak rabszolgának a saját hazájukban. Akik a saját  kirablóikat és elárulóikat tették meg saját uraiknak, hogy azok a rájuk ruházott hatalommal élve ezt a sokat szenvedett nemzetet elpusztíthassák, élve feláldozhassák a pőre egyéni gazdagodásuk oltárán. A szép Új Világ Rend mártírjai megérnek ennyi emlékezést.

Béke haló porainkra!